Már reggel fél kilenc van, és én még mindig az ágyban fekszem. Úgy érzem, lebetegedtem, a sok "gyógyszer" talán megtette hatását, egyre rosszabbul vagyok, hál istennek. Tegnap este...illetve éjjel... itt volt Ő...Visszagondolok rá, olyan kellemes, még ha beteg voltam, már akkor is, azt hiszem jó volt. Csak halvány emlék foszlányok maradtak meg a fejemben, de az érzés nem múlt el, nyilván megint durva volt, a nyakam is fáj és vérzik... Annyira szeretem, ha ilyen.
Elmerengek még egy kis ideig, aztán gondolataim közül a csengő hangja szakít ki.
Biztosan Ő az. Megint meg fog rá kérni... De hát azt hiszem már tegnap is mondtam, hogy beteg vagyok. Mindegy, ha Ő kér, én teljesítem.
Gyorsan felöltözök, a sebeimre sót szórok, majd lazán bekötöm mindet. Ezután az ajtóhoz sietek. Valóban ő az.
- Szia...- Köszön remegő hanggal. Nem értem, mi van most vele. Sosem szokott ilyen lenni.
- Szia. Baj van?
- Nincs, csak... Sajnálom. - Még sosem kért bocsánatot tőlem. Csak állok előtte dermedten, egy szavát sem értem, látja rajtam, ezért folytatja.
- Olyan durva voltam veled tegnap. Gondolom, nem emlékszel, nagyon be voltál drogozva, még az én nevem sem tudtad kimondani. Tudhattam volna, milyen vagy olyankor, mennyire gyűlölöd, amit teszek veled akkor. Sajnálom.
- Davey... mégis miről beszélsz? Mit tettél velem? - Most már kiabálok vele. Akármennyire is bánom, ideges vagyok, nem tagadhatom.
- Jade, nézz már magadra, mindened csupa vér... Majdnem megöltelek!
Valóban, a vérem szinte már rászáradt átázott ruháimra, a kötéseken keresztül is. Imádom ezt az érzést, és aki okozta, itt áll velem szemben. Ráemelem tekintetem, szólnék, de csak egy szót sikerül kinyögjek.
- Köszönöm.
- Köszönöd? De hát Jade, ez így nem mehet tovább, én... Én tönkreteszlek ha így folytatjuk, meg fogsz halni, most is akarom, azért jöttem... Mégis, tudom, mennyire gyűlölöd, ráadásul belehalhatsz...
- Ha meghalnék miattad, megölnélek, mielőtt megtennéd. Nem gyűlölöm ezt, tudhatnád, de nem ismersz. - a dühtől eltelve ordítok vele. Látom Davey arcán, mennyire megrémült, de a vágyai erősebbek a félelménél.
- Akkor engedd, hogy megismerjelek.
Közeledik felém, én hátrálnék, de elesek, egyre forrósodik a fejem és valami folyadék csorog rá amúgy is elázott ruhámra.
Közben ez az erőszakos vadállat, veszettül csókol, kötéseimet és ruháimat letépve, a nyakamat végig nyalja, majd hosszú körmeivel egyenként kikaparja sós sebeimet.
- Kérlek... Ne tegyük... - Tudom, hogy könyörgésem hasztalan. Hihetetlen erővel harap a nyakamba, újabb friss sebeket ejtve rajtam, s én éles hangon sikítok fülébe.
- Bocsáss meg... Szeretlek. - suttogja, de én már alig hallom szavait, mert az arcomon a vér folyását hatalmas zuhatag csobogásaként érzékelem.
Alig látok és alig hallok, de azt érzem, hogy ölelése forró és szinte kibírhatatlanul szoros, fáj tőle mindenem, ami csak fájni tud. Egy pillanatra mintha minden elcsendesedne és elhalkulna, nyugalmat érzek... Majd a következő pillanatban akaratlanul is a saját üvöltésemet hallom, és Davey testét érzem az enyémben. A fájdalmat, amit okoz, én élvezem és keserű örömként élem át, míg ő szenved tőle, jobban fáj neki, mint nekem.
Egy normális nő, és egy normális férfi, normális körülmények között, ilyenkor a fellegekben éreznék magukat. De mi ketten mások vagyunk, a mi kapcsolatunk elfogadhatatlan. Egy drogos, mazochista férfi, és egy annak sikolyaira izguló másik férfi, a pokol kínjait élik meg, miközben a vágyaik tüze égeti el őket, örökre egymásba hamvasztva. Két bűnös lélek, akiknek megnyugvást ad egymás kínzása, egymás fájdalmának látványa.
Ilyenek vagyunk mi, sosem változunk, tisztában vagyunk bűneinkkel, s örömmel élvezzük ki azokat, gyönyörű szenvedéseink közepette.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése