Lassan ébredezek. Itthon vagyok még? Ja, nem. Korán keltem, korán indultam, és már kb. fél úton járhatok. Kinézek az ablakon, alig látok valamit, sehol semmi, csak a nagy pusztaság. Elrohan mellettem a tavaszi táj. Azon gondolkozom, vajon te is ugyanezt látod, amikor jössz? Nyilvánvalóan igen. A te szemed ugyanezt a tájat, ugyanezt az útvonalat nézi végig. Ez olyan furcsa érzés.
Gondolataim közül egy teljesen ismeretlen, jelentéktelen hang szakít ki.
- Szabad ez a hely? – kérdezi.
- Nem… ööö… várok valakit. – vágom rá hirtelen, persze ebből egy szó sem igaz. Egyedül vagyok, elszöktem hajnalban. Megígértem, hogy vigyázni fogok magamra is. Hagyjon itt mindenki békén, van elég hely, rajtam kívül is.
Kicsit már elfáradtam, sokat ültem egy helyben, elfáradtam. Semmit sem csinálok, és ilyen fárasztó az utazás. Egy pillanatra elszégyellem magam: ilyen fáradtságra vagy utalva, amikor te jössz, miattam.
Közben sok idő eltelik, aztán végre megérkezek a célomhoz. Leszállok a vonatról, ugyanúgy ahogy te is teszed, a lábam ugyanazt a talajt érinti először, ahová te már sokszor léptél, miattam. Most én teszem miattad.
Hiába néztem át otthon előre a térképen, merre fogok menni… Itt valahogy felfordult a világ, fogalmam sincs, hol vagyok. Felhívhatnálak, jut eszembe, de a gondolatot el is vetem hamar, hiszen azzal elárulnám magam :) Így inkább elmegyek a legközelebbi buszmegállóba, ott várakozok, jön egy busz, felszállok, megkérdem hová megy. Tökéletes.
Kb. háromnegyed óra újabb utazás után végre ismerős környékre érek. Nem tudom mennyi az idő, úgy fél tíz körül járhat, igyekeztem akkor érkezni, amikor te is szoktál. Innentől már nincs megállás, magamra vagyok utalva, meg a kissé hiányos emlékezetemre. A buszról leszállva gyalog folytatom utam, már nem vagyok messze, a közelséged kezdem érezni… Elindulok egy irányba, és ismerősnek tűnő épületek sorakoznak fel előttem. Nem tévedek el, és nem is összevissza járkálok, a célomat követem, ebben a szép városban, mintha otthon lennék. Hosszú utcák követik egymást, és én végig tudom, most arra kell mennem, aztán arra, és arra, és így tovább, itt jobbra, itt egyenesen.
Megérkeztem.
A ház ahol laksz. Hát itt vagyok. Megállok a kapu előtt, és gondolkozom, telefonon hívjalak ki, vagy csak a csengőt vegyem igénybe. Utóbbi lehetőség mellett döntök. Pár percen belül szép fiatal nő jön ajtót nyitni. Édesanyád az. Mögötte vidám kislány nevetve ugrándozik, a testvéred, a mi kis közösünk, annyira boldog most.
- Jó napot, én most… szóval hogy… Gábort keresem… - szólok zavaromban, alig tudom mit mondjak, biztos olyan hülyén hallatszik minden szavam…
- Szia, örülünk hogy itt vagy. Nincs itthon. Megvárod, vagy…
- Nincs? – kérdezek vissza meglepve. Magam se tudom miért lepődtem meg, hiszen nem is volt előre megbeszélve az itt létem.
- Nincs, nem rég ment el itthonról. De szólhatok neki, hogy jöjjön haza. Megvárod, bejössz addig? – ajánlja fel anyukád kedvesen nekem. Mindig olyan segítőkésznek érzem a szavait.
- Köszönöm nem kell, majd én szólok neki, megkeresem. – nagyon igyekszem, hogy meglepettségem takarjam. Ő azonban úgy néz rám, mintha tudta volna, hogy itt leszek.
Moncsi szintén, ugyanígy körbeugrál vidáman, mint aki már várt.
- Bejössz? Ugye bejössz? Jössz játszani? – kérdezget vigyorogva. Úgy terveztem, hogy idekint foglak megvárni, de hát hogyan is tudnék ennek a vidám mosolynak ellenállni.
- Igen… - simogatom meg arcát, viszonozva a mosolyt is.
Az ajtó már nyitva áll előttem, belépek a házba, zavaromban üdvözlök mindenkit. Édesanyád felkísér a szobádba.
- Van nálad telefon? – kérdezi, miközben segítőkészen venné elő a sajátját, hogy azzal hívjalak.
- Van, köszönöm. Meglepetésnek szántam, hogy… érti… - mosolygok zavarban. Viszonzásra talál a mosoly, anyud kedves és szép arcán. Mindent ért, hihetetlen. Ennyire átlátszó lennék?
Leülök az ágyad szélére, testvéreid jönnek és ide telepednek mellém, milyen kis édesek mind :) Kezembe veszem a telefont, és azonnal hívlak, bár tudom a számod fejből, most mégis meg kell keressem zavaromban. Perceken belül a vonal másik végéről, a te édes hangod cseng a fülembe.
- Halló, tessék? – szólalsz meg, és bizonyára tőlem vársz választ. Én azonban gyorsan testvéreid kezébe nyomom a telefont, hogy ők együtt mondják neked az általam közvetített szavakat. Ez csak hirtelen ötletem volt, de tény, h az egyik legnagyobb meglepetés ami valaha is eszembe jutott, és erre a gondolatra akaratlanul is magabiztosan elmosolyodtam. Kár volt… Lelepleződtem.:D
- Gábor gyere gyorsan haza, mert…a Letti mindig mosolyog!! – mondják kórusban.
- Hogy micsoda? Ne szórakozzatok már. De rendben van, megyek.– mondod hitetlenül csodálkozva. Aztán ránézel a telefonodra, és valóban, tulajdonképpen velem beszéltél… Itt értetted meg igazán a helyzetet, és hogy miért mosolyogtam. Gyorsan rohansz hazafelé, mintha attól tartanál, hogy mire hazaérsz én nem leszek ott. Közben én gondolkozok, elinduljak eléd, vagy maradjak itt a szobádban, de a gondolataim ismét elvetem, ennyi csodálkozva mosolygó szempár láttán. Velük együtt várakozok itt, s közben ők mesélnek nekem, pedig épp fordítva terveztem, én akartam nekik valami szépet, és lám fordítva sikerült… Aztán egyikük, Miki, elszalad, hallok utána valami csörömpölést a másik szobából, aztán látom őt visszajönni, két papírral a kezében. Egyiket Móninak nyújtja, a másik nála marad, majd ketten oda adják nekem.
- Neked csináltuk. – mondják lelkesedve.
Megköszönöm, és puszit nyomok mindegyikük arcára.
Halljuk a rohanó lépéseket a lépcsőn felfelé, mind tudjuk, hazaértél végre, örömmel vártunk.
- Most nem hívjuk fel? – kérdi Zsuzsi viccelődve, és már veszi is elő a telefont.
- Megpróbálhatod – mondom neki felnevetve.
- És megint mosolyog! – kiált fel Móni. Megzabálom őket, annyira aranyosak. :)
Közben nyílik az ajtó, de nem jössz be egészen, csak belépsz.
- Mi folyik itt a szobámban míg nem vagyok itthon? – kérdőre vont tekintettel nézel végig rajtunk, de emellett az arcodban tükröződik a meglepettség is, és a megértés is.
- Mivel a Letti mindjárt sír, valószínűleg a Duna fog folyni oda vissza – mondta valamelyik testvéred, de mire válaszolhattam volna rá, mindahányan eltűntek gyorsan… De vicces valaki.:D
Mikor csend lett körülöttünk, én fel akartam állni az ágyról és menni feléd, de te hamarabb előttem teremtél és szorosan átöleltél. Viszonoztam az ölelésed, nem engedtelek. Annyira szeretlek.
- Hiányoztál. – suttogod a fülembe.
- Te is nekem. Bocsáss meg… - akárki is mondta hogy Dunát folyasztok a szoba közepére a könnyeimből, nyilván igaza volt. :$
- De hát miért?
- Hívatlanul jöttem… És… Szóval tudod… Sajnálom…
- Sose bánd. Szeretlek. – leülsz mellém az ágyra, elfektetsz az öledben. Olyan jó így… Mielőtt egy szót is szólhattam volna, emeletes ágyba kerültünk. :P
- És szereted azt is ha tiéd a döntés, úgy látom..
- Egyértelműen. :P Gyönyörű vagy.
- Köszönöm :$ Imádlak. - mindig annyira zavarba hozol, alig tudok mit mondani.
- Én is téged, kicsi porcelán cicám.
<3
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése