Mondd Nana, emlékszel az első találkozásra? A találkozásunk egy téli napra esett, pont akkor kezdtek el hullani a hópelyhek. Szerettem nézni őket, olyan tiszták voltak, némi fehérséget hoztak az életembe...sejtettem, hogy nem lehet véletlen, hogy pont aznap találkoztunk. Mikor megláttalak,azonnal megfogtál. Az egész kisugárzásod, az a jól ismert üres tekintet...tudtam, hogy egyformák vagyunk. Még sosem éreztem ilyet. Igazából, semmit sem éreztem.
Egy ismeretlen helyre születtem, ismeretlenektől. Egy kiüresedett raktárban találtak rám. Ha nem lennének az újságok, még ennyit se tudnék. Akkoriban újra és újra átjárt a tudat, hogy senkinek se kellenék, semmi se lennék. Csak attól vagyok valami, hogy szerepeltem a címlapokon. Egy csomó, rongyos, isten verte, értéktelen papír, ez, EZ MINDEN, MINDEN AMINEK BÁRMIT KÖSZÖNHETEK! Az a düh, újra és újra átjárja lelkem, amit emiatt éreztem. Kicsit olyan érzés, mint mikor gyűlölöd az anyád, de mégse ütöd meg vagy emeled rá a szavad, mert tőle lettél. Neki tartozol köszönettel mindenért. A mai napig átjár ez a tehetetlenség érzés, érzem, hogy a lelkemben kihal az akaraterő, a gitár kicsúszik az erőtlenné vált karomból, mert elvesztek minden küzdési vágyat. Elvesztek, mert hiába küzdök, örökre ez maradok, egy gyerek, aki senkinek se kellett, és ettől híres. Ez ad mindent, hiába küzdök, de talán nem is akarok harcolni ellene, magam se vagyok biztos benne. Az első emlékem egy épülethez köt, ami teli volt gyerekekkel. Nekik se voltak szüleik. Mindannyian otthontalanok voltunk. De míg őket elvitték, engem mindenki otthagyott. Csak ültem és vártam kinnt, a hideg hóban minden karácsonyt megelőző pár hétben. A testem átfagy, amint csak eszembe jut, még a legforróbb nyáron is képes vagyok dideregni emiatt. Ott ültem, és vártam, hogy engem is elvigyenek, hogy én is kaphassak ajándékot. De nem kaptam. Ahogyan ő sem. Mindenki csak Yasunak hívta, hamar a legjobb barátok lettünk. A kötelékünk a legerősebb testvéri kapcsolat, ami létezik a világon, egy eltéphetetlen fonál, mely a szívünkből nő ki, és a másik egész testét behálózza, képtelenné téve egymást, hogy létezzünk a másik nélkül. És hamar megjelent a betyárbecsület is. Az iskolában csínyek egész garmadáját követtük el. Sose bírtam az igazgatónőt, mindenben igyekezett nekem ártani, utált, egy értelmetlenül felkapott embernek tartott. Mivel akkoriban nem fogtam fel teljesen a mondanivalóját, csak apró tűszúrásokat éreztem, amiket a szavai okoztak. Innen jött az ötlet, hogy érezze ő is a tűt. Még mielőtt bejött volna, egy kis párnát helyeztem a székére, amibe tűket helyeztem. Mikor óvatlanul leült úgy felordított!Háháhá! Vagy,mikor Yas-sannal megvártuk az ebédet hozó csokit, majd amíg a fószer bement beszélni a menza vezetőjével, addig a rekeszből kiloptunk annyi csokit, amennyi csak a zsebünkbe fért. Utána úgy szedtük a lábunkat, ahogyan csak tudtuk. Persze, pisisként nem jutott eszünkbe kiszedni a csoki papírt a zsebünkből, így utána hamar megtanultuk a szíj segítségével, hogy jobb az óvatosság. Tinédzserként,az utcán tengődve kezdtük belátni, hogy mi is az élet. A sok hajléktalan az utcán, a fiatalok, akik a szerekhez nyúlnak, iszonyatos látvány. Így hamar elkezdtünk lázadozni ez ellen, ami miatt "punk" szóval illettek minket. Hamar megtudtuk, hogy ez mit is jelent, és elkezdtünk ilyesféle zenéket halgatni. A Sex Pistols volt ránk a elgnagyobb hatással. Sid Vicious-t mintha rólam mintázták volna. Ezért lettem én is basszeros, és öltözök így. Ő a példakép számomra, az abszolút csúcs, mintha az előző életembeli énem lenne. De ez nem pótolta a szeretetet. Nagyon sok kapcsolatom volt, megszámlálhatatlan. Bárkivel összeálltam, aki egy kicsi törődést ígért. Voltak szívek, amiket összetörtem, de csak egyet sajnálok. Egy Yuuki Keiko nevű lányt. A szeme fekete volt, és magával rántó, akár az éjszaka. A szeme csillogása még inkább az éjszakai égbolthoz tette hasonlóvá. Az illata mindig olyan finom volt, mint a tavaszi virágos mező, szinte kellemesen elringató. Állandóan mosolygott, és próbált a kedvemben járni. D-de..de én..elárultam. Elárultam őt. Nem sokkal később pedig a nagymamáját is elvesztette. A szívem szakad miatta. Mindig akartam, hogy tudj róla, hogy megismerj jobban, mert én sejtettem, hogy te nem hagynál el miatta. Tudod, te vagy az egyetlen, akinek bármit elmondanék. Nem véletlenül néztem meg veled a Sid és Nancy című filmet. Hanem, mert olyan vagyok, mint Sid, viszont te vagy Nancy. Nekem is szükségem volt a szerekre, mint a srácnak, hogy legyen, ami, ha csak illúzió is, de feledteti velem a világot. Még, ha a hazugság keze festi is át a mocsarat egy gyönyörű oázissá, akkor is bátran nyúltam azért a kézért. De melletted letettem róla. Te nem a káprázattal, hanem a valós, finom kezeiddel tettél minden jobbá, melyeket nem győzök először csókolni, hogy hálámat kifejezzem neki. Melletted megtaláltam az otthonom. Sokszor érzem, hogy a lakat, amit adtál a szívem. És ezért jó, hogy tiéd a kulcs, mert csak te tudod megnyitni, és meglátni, hogy milyen is vagyok valójában.
Még annyi mindent akartam elmondani. Úgy sajnálom, hogy már nem lehet. Mindig a falakkal éltem, és most ezektől halok.
-Kedves nézőink, megszakítjuk adásunk, hogy közöljünk egy szomorú közleményt: a Trapnest basszerosa, Honjuo Ren életét vesztette egy balesetben, mikor is az autójával egyenlőre ismeretlen okokból egy raktár falába csapódott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése