A virágok születéséhez fény kellett,
Engem még is az árnyék ellett.
Azt mondják,h az ő életükhöz fény kell,
Én a sötétségben mégsem pusztultam el.
Egyedül éltem magányomban,
Egyedül tengtem fájdalmamban.
A többség engem mindig bántott,
Emiatt levelem élessé válott.
A szirmaim oly élesek,
mint a legjobb kések.
Csak te vagy kit meg nem vágnak,
Téged sohasem bántanának,
közeledben egyszerű szirmokká válnak.
Hallani kívánják hangodat,
Érezni akarják tapintásodat,
S látni napként ragyogó mosolyodat.
Melletted minden fájdalmam elfeledtem,
Tőled tisztult s könnyebbült lelkem.
így rájövök, hogy szükségem van a fényre
s egy emberi lényre.
Te vagy,ki bennem vágyat ébreszt,
Te vagy kiért e növény szerelmet érez.
Érzem, hogy lassan késből emberré válok,
Hadd lehessünk mi egymáshoz méltó párok.
Most is mikor rád gondolok
Már nem is érdekelnek a múltbéli gondok.
Szemembe mégis könnycsepp ül,
Szívem a boldogságban veled hiába repül.
Fájdalmam okozója az,
Hogy nincs itt ki ekkora boldogságot ad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése