Csodálkoznék, ha észrevennéd, hogy most is figyellek. Mindig sok ember van körülötted, és nem hiszem, hogy én bármi hatással is lennék rád egyáltalán. Mindig is figyeltelek. Nem úgy, hogy elrejtőzve nyomozok utánad, de nem is feltűnően. Mindig figyeltelek, mióta csak megismertelek sok évvel ezelőtt. Figyeltem, ahogy nevetsz, figyeltem, ahogy sírsz. Figyeltem, hogy szeretsz és gyűlölsz és viszont szerettek.
Először, nehéz volt nem nézni rád, de ez nem jelentett semmi komolyat. A kisugárzásod mindig figyelemfelkeltő volt, így természetesen mindenhol te voltál a középpontban. De évek elteltével észrevettem, hogy a kényszer hogy figyeljelek, egyre kevésbé jelentéktelen, és egyre kevésbé kellemes. Rájöttem, hogy talán már a kezdetektől fogva imádlak. Nem is, inkább biztosan, szeretlek. Kételkedtem benne, hogy egyáltalán tudod, hogy létezem. Jó, ez azért túlzás, hiszen egy bandában játszunk, így hogyne tudnád. Magam sem értem, de ez már olyan hülyeség, olyan drámai.
Nem tudom mikor jöttem rá először, hogy szeretlek, úgy értem, mindig különleges voltál nekem, de nem tudom mikor foglaltad el a szívem egészen. De amikor ezt megéreztem, nem tudtam rávenni magam, hogy elmondjam neked. Mégis mit mondhattam volna?
„Hé, szeretlek, legyünk együtt.”
Ezt így lehetett volna? Nem, így lehetetlen. És egy kicsit tapintatlanság lett volna, hiszen tudtam, hogy inkább a romantikát szereted, mint azokban a szar filmekben. Egyébként is, nem voltam biztos abban, hogy te mit érzel. Nem akartam lerombolni mindent, amit elértünk a bandában. Ezért inkább csendben maradtam, és bár lett volna rá lehetőségem, nem szóltam, úgy tettem mintha nem látnám elbűvölő mosolyod és ragyogó szemeid... Eldöntöttem, hogy figyelmen kívül hagyom, ahogy hozzám érsz véletlenül, ahogy nevetsz mindenen, amit mondok neked. Belül valahogy élveztem a figyelmet, de a külvilág előtt tagadtam, mert nem tudtam mi következhet mindezek után.
És te tudtad? Mi jöhet még a mosoly és a nevetés után? Mi jöhet az érintések után? Azt kívántam, én bárcsak tudnám, mert így halálra voltam rémülve a tudatlanságtól. De most már megelégszem azzal, ha csak figyelhetlek. Vagy mégsem? Magam sem tudom többé. Mikor nézem, ahogy a hajadat simítod az ujjaiddal, mintha én is ezt akarnám tenni. Nézem, hogy mindenen mosolyogsz, és milyen könnyen nevetsz. Azt akartam, hogy velem nevess, hogy én érinthessem gyönyörű hajad. Nézem, ahogy a színpadon lépkedsz, mintha a tiéd lenne az egész. De most már én lehetnék az akit te nézel. Nem tudom, miért. Nem mondhatom el, mert nem tudom, mi lenne ezután. Tovább nézlek, és úgy érzem, a te teljes figyelmed akarom.
Ezért most megteszem. Felállok, és elindulok feléd.
Felnézel rám és mosolyogsz, teljesen elfeledkezve a tömegről körülöttünk, és ebben a pillanatban, csak te és én létezünk. Ez olyan hihetetlen. Mit tegyek? Mit mondjak?
„Hé...” - mondod, miközben arra vársz, hogy inkább én beszéljek. De csak nézlek, mint mindig, aztán most érzem, megvan a bátorságom hozzá, hogy a puszta figyelemnél többet tegyek.
„Hé, szeretlek, legyünk együtt.” Jól van, kimondtam. Nem is így akartam, de így sikerült. És most újra csak nézek rád. A szemeidben meglepődöttség tükröződik, nem erre számítottál. Válaszolni akarsz, de egy szót sem tudsz szólni, ezért inkább te is csak bámulsz. Egy pillanattal később, mélyet sóhajtasz, és ragyogóan mosolyogsz, ahogy megfogod a kezem.
„Végre elmondtad.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése