Sötét van. Az a kevés fény,ami betölti az üres szoba valamely részeit csak akkora keletkezik,ha villámlik. Nincs valami hatalmas tér körülöttem mégis oly üres,bárcsak betöltené valaki. Minden,minden...olyan...semmilyen .Csak az én hangom visszhangzik."Neked nincs otthonod. Mégis hova mennél?"Csengnek a rokonok szavai a fülemben,újra és újra. Mintha egy kést fognának és szúrnák belém mindaddig,míg el nem vérzek teljesen. Talán ez is a céljuk. Inkább elmegyek,itt csak megfulladok. A lépcső recseg,szinte összeroppan súlyom alatt.
-Hova mész már megint,te?-üvölt rám anyám.-Menj csak,úgyse csinálsz semmit!
Szavait elengedem magam mellett,miközben érzem,ahogy megkarcolják a szívem.
-Bátyó,olyan vagy,mint a cica,a vándor cica,az is megy mindig...-szólít meg édes hangján a hugom. A megjegyzése keserédes mosolyt csal az arcomra. Finoman megsimogatom a fejét,majd fülébe súgom:
-Az a kóbor macska,babám-majd arcát finoman végigsimítom a kezemmel. Könnyekkel teli tekintetemet leveszem róla,hogy ne is lássa. Határozottan lenyomom a kilincset és kilépek az éjszakába. Esik. A sok kis esőcsepp finoman végig folyik arcomon,mint megannyi könnycsepp. Ilyenkor elengedem magam. Úgyse látja senki,hogy az enyémek-e. A fekete lepel jótékonyan eltakar. Irány hozzá. Ha nem is szeretem,neki szükségem van rám,miatta erősnek kell lennem,nem omolhatok össze. A lámpa fénye egy ismerős arcot emel ki a tömegből. Ő az!A csuklyámat arcomba húzom,hogy ne ismerjen fel és beállok mellé. A mellette állóhoz intézi minden szavát:
-Még egy ilyen parasztot! Folyton kérdőre von! Mindenért! Hogy miért nem bízok benne,meg ilyenek,de nem szólok semmit,mert legalább azt megadja,amire szükségem van!
Mintha megállna az idő és vele együtt én is. Mozdulni se bírok. A sötétség már nem csak odakint ölt alakot,hanem bennem is feltámad.
-Te...takarodj,többet látni sem akarlak,nem érdekel,nem érdekel semmi,csak tűnj el!-miközben ezeket üvöltöttem háta rántottam a csuklyát. Láttam a tekintetében a félelmet. Nem csodálom. Az egész testem remegett a dühtől. Majd elfutottam. Már mindegy volt,hogy merre megyek,csak menjek,csak tűnjek el,csak messze legyek tőle,mindentől. Mindenkitől. Mégis meg kell állnom,mert nem bírom. A szervezetem sose volt alkalmas ilyen hosszú távú megerőltetésre. A csendben egy hang kristályosodik ki. Mintha sírna. Halkan,hogy senki se hallja. Csak az érezheti,aki maga is ilyen. De kit érdekel! Mindenki oldja meg a maga gondját...de mégsem hagyhatom itt! Mi van,ha kell neki a segítség? Nem maradhat egyedül. Ahogyan én sem vagyok sosem. Hagyjanak el akárhányan,mindig van egy családom,vannak testvérek,akikhez haza mehetek. És,ha neki nincs? A léptek közeledtével egy ismeretlen bizsergés is egyre jobban elönt. Hideg kezemet finoman a vállára helyezem. Felém fordítja az arcát...azok a szemek..azok a zöld szemek. Babumm-babumm! Ez az érzés! Még soha életemben nem találkoztam ilyennel. Képtelen vagyok elfordítani a tekintetem róla. Zavartan elfordítja a fejét,majd arrébb csúszik.
-Köszönöm-mondom szelíden,mosolyogva.
Csak biccent egyet a fejével és ő viszonozza a mosolyt. Az egész teste remeg,biztosan fázik. Finoman átölelem és megszorítom mndkét kezét. Nem érdekel,ha elutasít,nem érdekel semmi,csak ez az érzés,először nem tudok ellenállni az ösztöneimnek. Fejét a mellkasomra hajtja és így ülünk ketten az öreg,roskatag padon,mely az otthontalanok egyetlen helye. De mi kilógunk közülük. Nekünk van otthonunk. Mi vagyunk egymás otthona!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése