Már megint csak esik az eső, és én már megint csak a sorsom elől menekülök. Ez a vihar mintha a lelkemben is ugyanúgy feltámadt volna, mint a felhők közt. Talán a jóisten is az égben, értem zokog ennyire... Istenem, ne sajnálj! Inkább vedd el nyomorult életem, küldj rám onnan az égből egy villám csapást ami végre a pokolra taszíthat...
Érzem, hogy a szomorúság teljesen elárasztja a lelkem. Könnycseppek százai csendben folynak végig arcomon...Így akaratlanul is, elbúcsúztam a múltamtól, az életemtől, mindentől.
Hol van már a sátán a pokolból?
...
Tiszta szívből reméltem, hogy az a hideg érintés a vállamon, a sors keze. Felnéztem könnyes szemeimmel, és biztos voltam benne, hogy aki előttem áll az minden csak nem az a sátán akit annyira vártam.
Sokféle zavart érzelmet láttam a tekintetében. De mégis mosolygott...én is. Pedig azt hittem, soha többé nem leszek rá képes.
Úgy éreztem, mintha a vihar elcsendesedett volna a lelkemben, és mikor felnéztem az égre, eltűnt a sötétség és ragyogó napfény borította be a tájat körülöttünk.
Vagy talán nem is a napnak, hanem ennek a csodás angyalnak volt a ragyogása.
...
Hát így kerültem én a pokol helyett a mennyországba, így lettem sátán helyett angyal, már majdnem egy évvel ezelőtt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése