Alig hittem Jade szavainak, hogy megkereshetjük Davey-t. Hiába ültünk már a legelső kora reggeli gépen, Prága felé repülve, az egész még mindig olyan hihetetlen volt. Azt reméltem, hogy minden csak egy rossz álom, amiből minél hamarabb fel akartam ébredni.
Jeffree is velünk tartott, elvégre ő Davey legjobb haverja, nem nézhetett tétlenül minket. A repülőn végig mellettem ült, és fogta a kezem. Néha-néha rám pillantott sajnálkozva, de amikor ezt észrevettem, gyorsan elkapta az arcát és más irányba bámult tovább. Jade a körülményekhez képest egész nyugodtnak látszott, nekem azonban többször is feltűnt zavarodott tekintete azokkal a szokatlanul üres szemeivel, melyek már tegnap óta nem mutattak semmi érzelmet. Aggodalma is csak annyiban nyilvánult meg ténylegesen, hogy ötpercenként nézett ki a repülőgép ablakán, mintha látna valamit, vagy legalábbis mintha Davey-t keresné valahol itt a felhők felett, arra számítva, hogy talán egy pillanatban szépen elrepül mellettünk. Bár szerintem még ő maga sem tudta mit várt. Idegesen dobolt ujjaival az ülés támláján, és e kényszertevékenység kopogó hangja szemmel láthatólag Jeffree agyára ment.
- Befejeznéd végre? – üvöltött rá – Eléggé nyugtalanok vagyunk nélküled is, nem kell, hogy még tovább idegesíts!
- Ha nem tetszik, nem kellett volna neked is jönnöd! Vagy tudod, mit? Mindjárt kilöklek innen, és akkor nem fog zavarni! – vágott vissza Jade, mire minden ember minket figyelt már.
- Abbahagynátok? Mindenki minket bámul… Legyetek már magatoknál! – próbáltam őket csitítani halkan, kevés sikerrel – Megértem én, hogy titeket is egyformán zavar a helyzet, higgyétek el, hogy engem sem kevésbé, de legalább ne egymáson vezessétek le, kérlek!
Erre végre mindketten lenyugodtak. A nyugalmunk azonban nem tartott sokáig, alig negyed óra múlva megcsörrent a telefonom. Sietve kaptam elő a táskámból, nehogy elhallgasson, mire felvehetném. Ránéztem a kijelzőre, és majdnem eldobtam ijedtemben.
Davey hívott. A saját számáról.
Tudtam, hogy fel kell vennem, és beszélnem kell vele, de a döbbenettől nem vitt rá a lélek. Szerencsére sokáig csörgött, míg fel nem vettük, így Jade kikapta a kezemből a készüléket, és így ismét ő tudott beszélni Davey-val. Vagyis, tudott volna, ha az illető beleszól egyáltalán…
- Halló?! Davey! Hol vagy most, mit csinálsz, te kibaszott seggfej? – nem jött válasz, ezért Jade ellenőrizte, hogy a hívás valóban tart-e még, ezalatt kihangosította, hogy Jeffree és én is halljuk. Átvettem a telefont, és én próbáltam beszélni.
- Akárhol is vagy most, ne tegyél egy mozdulatot se, hamarosan ott vagyunk érted, hallod? – én sem kaptam feleletet, és ez nagyon megijesztett. Teljes csend szólt a telefonból egy ideig, majd hirtelen víz csobogását hallottuk. Nem is annyira vízcsobogás, sokkal inkább, mint egy folyó sodrása, hullámzásának hangja. Egyikünk sem tudta mire vélni, s míg ezen tanakodtunk, a vonal megszakadt.
Jade eldobta a telefonomat, épphogy sikerült elkapnom, mielőtt földet érve darabokra tört volna. Visszaültem a helyemre, és az előbbi telefonhívást kezdtem elemezni magamban. Mire volt ez jó? Davey nyilván szándékosan akarta, hogy aggódjunk érte. Na és mi volt az a vízcsobogás? Miért nem szólt ő egy szót sem? Mit akart ezzel elérni pontosan? Akárhogy is pakolgattam a részleteket, nem állt össze a kép a fejemben.
Az utazás hátralévő részében mindhárman elég mélyen elgondolkoztunk ahhoz, hogy leszálláskor az utaskísérő nő külön figyelmeztetett minket: megérkeztünk Prágába. A gépről leszállva figyelmesen körbenéztünk a repülőtéren, hátha Davey itt vár ránk, de nem láttuk őt sehol.
- Mi legyen most, merre induljunk? – kérdezte tanácstalanul Jeffree, arra számítva, hogy én és Jade több ötlettel rendelkezünk, mint ő. Ez persze elég volt Jade-nek egy újabb dühkitöréshez, de a vállára téve a kezem nyugtattam, mielőtt egy szót is szólhatott volna.
- Kösz… - mormogta idegesen ám mégis hálásan nekem.
Elindultunk a városban valamerre, találomra jártuk a legforgalmasabb utcákat. Azt sem tudtuk, milyen nyelven beszélnek itt, így kézzel-lábbal mutogatva megkérdeztünk körülbelül minden második szembejövő embert, hogy nem látott-e véletlenül egy 30 év körüli, magas, emósan-punkosan félre fésült hajú férfit. A többség hülyének nézett minket mert nem értette meg mit akarunk, mások pedig segítőkészen mutogatták el, hogy fogalmuk sincs, kit keresünk.
Már majdnem besötétedett, és már majdnem feladtuk a keresést. Fáradtak és idegesek voltunk, tudtuk, hogy szorít az idő, de ötletünk sem volt, mitévők legyünk. Leültem a járda szélére, kezeimmel átkaroltam a térdem, és úgy sírtam, hogy senki se lássa. A zsebemben ott lapult Davey levele és dalszövege, boríték nélkül. Egy önkéntelen mozdulattal elővettem a szöveget, és olvasni kezdtem.
Közben Jeffree és Jade néha rám néztek le, néha az utcát és a járkáló emberek sokaságát bámulták Davey után kutatva, néha pedig egymásra néztek szúrós, haragos tekintettel.
A kezemben a már amúgy is meggyötört papírt most már a könnyeim is áztatták, de a szöveg még mindig tökéletesen olvasható volt. Elmélyültem az olvasott betűkben, szavakban, mondatokban, és hirtelen eszembe jutott valami. Az a pillanat tegnap, amikor Jade-vel beszélgettem a kanapén fekve.
"A dalszövegében írta, hogy nem fog meghalni nélküled… Olvasd csak el, mindent leírt benne…"
Emlékezetemben a Jade mondotta szavak tették helyre a hiányzó részleteket. Újabb pillantásokat vetettem Davey szövegébe, és igen, hirtelen megvilágosodtam.
- Van itt a közelben valahol tenger, vagy folyó, vagy ilyesmi? – kérdeztem, miközben felpattantam a járdáról.
- Minek az neked? Ne most akard a tájat csodálni! – förmedt rám haragosan Jeffree.
- Nem ő akar csodálkozni, hanem Davey! – úgy tűnt, Jade megértette, mire jöttem rá, majd folytatta – Van errefelé egy nagy folyó, nem rég jöttünk el felette a híd mellett.
- Akkor mire várunk még itt? Indulás! – adtam ki a vezénylő szót, és teljes erőmből futni kezdtem a folyó feltételezett irányába. Jeffree és Jade alig tudták tartani a tempót, pár lépéssel le is maradtak mögöttem.
Futás közben próbáltam figyelmesen körbenézni, de Davey-t nem láttam sehol, csak a város ragyogó fényei fogták meg a tekintetem. Eszembe jutott a dalszöveg egy része.
Immobile lights will fly tonight. We'll watch them pass together as we part the rising sky…
~ Éjjeli fények ragyognak szüntelen. Mindketten látjuk őket, ahogy a csillogó égbolton szállnak…
Egy pillanatra megálltam, hogy bevárjam Jade-éket, és közben felnéztem az égre. A csillagok most kezdtek feltűnni. Nem tétováztam tovább, újra futásnak eredtem, végig a hosszú, forgalmas utcákon. Végre megtaláltam a keresett folyót, felette a híddal.
A hídon fent állt Davey.
Még elég messze voltam tőle ahhoz, hogy ő ne lásson engem. A dalszöveg újabb sorát értettem meg, ahogy ránéztem a távolból.
These breathtaking heights lend sparkling sights.
~ Ez a lélegzetelállító magasság csodás látványt nyújt.
Néhány percig csak álltam ott meredten, ennél közelebb nem vitt a lábam, akármennyire is akartam a közelébe jutni. Hátranéztem, és láttam, hogy Jade és Jeffree mindketten rohannak utánam.
- Aise, igyekezz már, fuss! – kiabálták már messziről.
Igazuk volt, én is tudtam, cselekednem kellett. Feléjük néztem, bólintottam, aztán amilyen gyorsan csak bírtam, Davey felé futottam. Felugrottam a hídra, hogy végre megállítsam őt, és a nyakába ugorva lehozhassam onnan.
Ő azonban elállt az utamból.
A lendülettől megcsúsztam a híd vizes peremén, a lábam elhagyta a talajt, és fejjel előre zuhantam lefelé, több száz méteres magasságból.
Rémülten visszanézve láttam, ahogy Jade és Jeffree a döbbenettől lefagyva néznek engem mozdulatlanul és tehetetlenül, s ahogy Davey a híd széléről hanyatt veti magát kitárt karokkal, így zuhanva utánam, mindezt egy mintha egy lassított felvételt néztem volna régi fekete-fehér filmeken. Davey esés közben elkapott és átölelt. Alig mertem a szemem nyitva tartani, iszonyatosan meg voltam ijedve, és csak kapaszkodtam belé, nem tudtam elengedni.
We won't fall forever. Tightly bound we'll chase the ground.
~ Nem zuhanhatunk örökké. Szorosan ölelkezve várjuk, hogy földet érjünk.
- Davey… Mégis hogy a faszba… jutott ez eszedbe?! – sikítottam hangosan. Nem láttam az ő arcát, de a hangjából éreztem, hogy teljesen nyugodt, és talán boldog is.
- Pssszt. Ne szólj most semmit. Megígértem neked, nem emlékszel? – szólt halkan, talán mosolyogva.
Egy pillanatra kinyitottam még a szemem, és amit utoljára láttam, az Davey Havok elégedett arca volt.
Ezután már csak a víz csobbanását hallottam, amint Ő és én belezuhantunk a folyóba.
A víz hangja, mintha azt énekelte volna nekünk:
I won't die without you.
~ Nem nélküled fogok meghalni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése