Nem akartam hozzászólni Jade-hez, csak csendben fel akartam szaladni a szobámba észrevehetetlenül, de ez a művelet kivitelezhetetlen volt. Amint beléptem a lakásba, akartunk ellenére farkasszemet néztünk egymással.
- Beszélnünk kell. Igen, most. Igen, fontos. Igen, muszáj. – jelentette ki. Megelőzte az összes lehetséges kérdésem, ami csak eszembe jutott, ennyire jól ismer. Komoly dolog volt, de maga a helyzet igencsak nevetségesnek és ironikusnak hatott számomra. Mosolyogni nem mertem, és szóra sem nyitottam a szám, pedig tudtam volna mit mondani. Ehelyett inkább lesütött szemekkel néztem vissza rá, és leültem mellé a kanapéra.
- Miről akarsz beszélni? – kérdeztem, igyekezvén érdeklődést erőszakolni magamra, bár amikor meghallottam Jade első mondatát, nem kellett tovább megerőltessem magam.
- Davey meg fog halni.
Hosszú percekre elsötétült bennem minden, nem láttam és nem hallottam semmit, csak az imént említett mondatra tudtam koncentrálni, amit nem voltam képes elfogadni. Nem, ez nem lehet igaz, Jade hazudik! És ez a tekintet… talán éppen ő akarja megölni?! Egyre durvább és durvább képzelgések jutottak eszembe, nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy Davey életének Jade miatt és részben miattam szakad vége. Persze ennek a képzeletnek valóság alapja nem igazán volt, de félelmemben mégis kimondtam.
- Nem fogom hagyni, hogy megöld! – visítottam, majd odarohantam Jade-hez, és fojtogatni kezdtem szerencsétlent. Bár nem voltam egészen magamnál, nem akartam neki ártani, csak elvakított a pillanatnyi indulat és gyűlölet keveréke.
- Eressz már el! Hülye kurva! Szerinted képes lennék kinyírni?! Képzeld, akárcsak te, én is éppen azon töröm a fejem, hogyan menthetnénk meg! – adott egy pofont, ezzel ellökve magától. Nem fájt, sokkal inkább jól esett, magamhoz térített.
Egyformán idegesek voltunk mindketten, és ezt egymáson töltöttük ki. Mi mást mondhattunk volna?
- Bocs. Mondj el mindent, mi történt? – kérdeztem már higgadtabban.
- Felhívott, és azt mondta, nincs értelme az életének. Megkérdeztem, hogy miért, de nem válaszolt. Annyit mondott, hogy Prágában van, ott akar meghalni. Erre már nem mondhattam semmit, mert addigra kikapcsolta a telefont. – ökölbe szorította a kezét, a tehetetlenség jelképe gyanánt.
- Mikor volt ez?
- Nagyjából egy órája.
- Hívd vissza, azonnal! – könyörögtem idegesen, és ismét majdnem nekimentem Jade-nek, ha nem sikerül időben észbe kapnom, ezúttal biztos megfojtottam volna. Mi van, ha az azóta eltelt egy óra alatt, Davey már nem is él?
- Nem hívhatom, ő sem a saját számáról hívott engem, talán szándékosan. Illetve nem is engem. A te telefonod csörgött, míg nem voltál itthon, és én vettem fel.
- Istenem… Mihez kezdjünk most? – kérdeztem inkább csak hangos gondolkodásként, miközben elfeküdtem a kanapén, Jade ölébe hajtva a fejem. Nem tudtam magamban feldolgozni a történteket, nagyon megrázott ez az egész lelkileg. Egy pillanatra lehunytam a szemem, és elengedtem pár könnycseppet. Jade letörölte, és megsimogatta az arcom. Jól esett a kedvessége, de sokkal jobban örültem volna, ha Davey teszi ezt velem, ha Davey simogat és nyugtat meg, hogy visszatér.
Most hogy jobban belegondoltam, rájöttem: azt a levelében nem írta, hogy végleg elment Európába, hogy örökre hagyott itt. Én azonban már akkor is ösztönösen ezt láttam bele a szavaiba, és úgy tűnik egyáltalán nem tévedtem. Meg fog halni, több ezer kilométerre tőlem, anélkül hogy hagyta volna, hogy legalább utoljára örök búcsút vegyek tőle, vagy anélkül, hogy tudnám, mi történik vele.
- Ne sírj. A dalszövegében írta, hogy nem fog nélküled meghalni, emlékszel? – figyelmeztetett Jade egy erőltetett mosoly kíséretében, és ezzel nagyon meglepett, hiszen úgy tudtam, nem olvasta a szöveget és a levelet sem.
- De hát… Te széttépted… - néztem rá könnyes szemekkel.
- Igen, de ugye azt nem gondoltad komolyan, hogy úgy is hagyom? Megvan minden egyes szó. Olvasd csak el, mindent leírt benne. – ezzel felém nyújtott egy szakadt, gyűrött, összeragasztott papír cetlit, azaz Davey utolsó dalszövegét.
- Dehogy olvasom, épp eléggé fáj így is… Mégis lesz most, ezek után? – szóltam kétségbeesetten. Jade arcán nyugalmat láttam, ami valahol mégis idegességgel és tanácstalansággal párosult. Ezzel ellentétben, a szavaiban különösen határozott elszántság hallatszott.
- Hát, ha annyira tudni akarod… holnap indulunk Prágába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése