A szavaim talán kicsit sértőek voltak, de őszintén szólva, nem bántam. Magamat hibáztattam ugyan, de Davey is bőven tehetett arról, ahogy éreztem magam. Hosszú percekig tartó kínos csend következett, s én ezalatt úgy éreztem, megfulladok. Fojtogatott a harag, a bánat, a félelem. Ahogy ránéztem Davey-ra, láttam, hogy csak elmélyülten bámul maga elé, nyilván meglepték a szavaim, gondolkodik mit is mondjon; ugyanakkor a tekintete a szokásosnál is haragosabb volt, ijesztően hatott. A kettőnk közt lévő feszültséget szinte tapintani lehetett a levegőben. Féltem. Rémülten hátráltam, s egyszerre ő is közeledett felém, mígnem feladtam a "küzdelmet", és hirtelen lehunyt szemekkel vártam, mi lesz. Tudtam, mi következik ilyen helyzetekben, és valahogy jelenleg egyetlen porcikám sem kívánta azt az érzést, azt a büntetést; nem akartam a ruháimat leszaggatva látni a földön, nem akartam hanyatt vágódni és a fejemet ért ütéstől ájuldozni, nem akartam jóformán félholt állapotban erőszak áldozatává válni – ahogy az általában lenni szokott. Most, hogy így jobban belegondoltam: csoda, hogy eddig megúsztam élve. Nyilván halhatatlan vagyok. Vicces.
Már éreztem az érintését a nyakamon, a hideg is kirázott tőle. Tudtam, hogy ha megmozdulok, képes megfojtani. A keze egyre lejjebb vándorolt, természetesen a felsőm alatt, néha meg-megkarmolva a bőrömet. Egész testemben remegtem, a félelemtől, bár volt már abban izgalom is bőven. Mindig tudta mit tegyen, hogy ne akarjak ellenkezni. Hiába is hátráltam, nem értem el vele csak annyit, hogy így könnyedén a falhoz tudott szorítani. A fejem felett lefogta mindkét kezem, körmeit a csuklómba mélyítve, s én ettől fogaimat összeszorítva fojtottam el egy fájdalmas sikolyt. Egyenest a szemébe néztem, szólni akartam valamit, bár fogalmam sem volt mit mondhatnék, nem kérhettem, hogy fejezze be, de azt sem voltam képes mondani, hogy már nem vagyok ellene akármit is kíván tenni. Egy ördögi szempárral és egy szokatlanul alattomos, sunyi mosollyal találtam szembe magam. Szóra nyitottam a szám, azonban meg sem tudtam szólalni. Ezt észrevéve, mintha már várt volna erre a pillanatra, hirtelen az ajkaim után kapott és vadul csókolt. Én lehunytam a szemem, de ő nem. Ez a csók csak figyelemelterelés volt, hogy nyugodtan levehesse a ruhákat rólam aztán saját magáról is. Megszakította a csókot, elengedte a kezeim, s én önkéntelenül öleltem át őt. Innen már nem volt visszaút. Ő ezt beleegyezésnek vette, bár minden bizonnyal e nélkül is bekövetkezhetett volna a lehető legrosszabb és egyben legjobb, legfájdalmasabb pillanat. Egészen eddig – talán szándékosan, talán nem, fogalmam sincs – eléggé távol volt tőlem ahhoz, hogy már kezdtem azt hinni, csak eljátszadozik velem aztán békén hagy. Most azonban még közelebb lépett, éreztem, ahogy jéghideg bőre az én felhevült testemhez simult. Amúgy is heves szívverésemet és felgyorsult légzésemet ez az érzés csak tovább fokozta, úgy éreztem, mintha mindenem lángolt volna a félelemtől és a testi vágyaktól egyaránt. Ismételten lehunytam a szemem és összeszorítottam a fogaim, felkészülve a mindjárt következő fájdalomra, mely valójában csak egy pillanat, de Davey Havok volt az egyetlen ember, akinek köszönhetően ez a néhány másodpercnyi érzés is órákig tartó kínokban teljesedett ki. Lelkileg jobban megviselt, mint fizikailag.
Vártam ezt a bizonyos másodpercet, gondolatban imádkoztam, könyörögtem, hogy csak essünk túl rajta. Éreztem, ahogy a forró, sós könnyek kezdik mardosni az arcom. Vártam. És nem történt semmi.
Davey hirtelen elengedett, úgy bontakozott ki nyakába kapaszkodó karjaim öleléséből, mintha csak egy rongybabát a falhoz vágott volna. Elindult az kijárat felé, én pedig addigra már kínomban a földre kuporodva néztem, ahogy kiment a szobából és az ajtót hangos csattanással csukta be maga mögött, mintha mi sem történt volna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése