Valahol a híd alatt ébredtem. Igen, felébredtem, magamhoz tértem, vissza a halálból. Talán meg sem haltam, illetve tutira nem, hiszen még érzem a saját szívverésem. Lassanként nyitom ki szemeim, minden homályos még, s ahogy próbálok levegőt venni, fulladni kezdek. Mikor a légzésem aránylag normálissá válik, nehezen oldalra fordítom a fejem, és meglátom, amint Davey Havok ül mellettem a folyóparton, meggyötörten, vizesen, szomorú arccal bámulva maga elé. Felkelnék, és odamennék hozzá, de nincs elég erőm. Észreveszi, hogy őt nézem, s felém fordítja tekintetét.
- Nem sikerült. – jelenti ki határozott nyugodtsággal, mintha azt várná, hogy megértsem, miről beszél. Rákérdeznék, hogy mégis micsoda, ezért ismételten próbálok felülni. Épphogy egy kicsit mozdítom a testem, a tüdőmből víz szakadozik fel, fulladozó köhögésre és hányásra késztetve. Szégyellem magam egy kicsit, bár tudom, ez most jelentéktelen.
- Mi nem sikerült? – nyögöm ki végre halkan és rekedten. Arra a válaszra várok Davey-tól, hogy nem sikerült neki meghalnia.
- Nem sikerült megöljelek. – válaszolja hidegséggel a hangjában. A szavai szíven ütöttek. Direkt csinálta az egészet? Azért akart ő maga is meghalni, hogy engem magával vihessen? Fel akarom tenni a kérdést, hogy miért, de nem vagyok rá képes.
Davey közelebb jön hozzám, fölém hajol egészen közel, hideg vizes kezeivel átfogja és szorítja a nyakam. Nem fáj, inkább csak izgató. Davey nem néz a szemembe, elfordítja az arcát, és én forró cseppeket érzek a nyakamra esni, ebből tudom, hogy nem víz és nem is vér, hanem az ő könnyei.
- Elvetted… Szeretlek, de elvetted tőlem, akibe szerelmes voltam és vagyok, de miattad Ő nem lehet az enyém, kisajátítottad, elvetted, összetörtél… Gyűlölve szeretlek, hogy dögölnél meg, te kurva, miért kell neked kurvának lenned, miért kellett neked belépni az életembe, hallod?! – üvölti rám sírva, miközben én már majdnem megfulladok. Erőtlenül az arcát próbálom érinteni, mire ő enged valamennyire a szorításból.
- Nem vettem el. Téged akartalak menteni… és nem pedig a te kedved szerint játszani a játékaid, amíg egyszer csak elhiteted velem, hogy game over, aztán mégiscsak kimentesz ebből az istenverte folyóból… Hát baszd meg, ha gyűlölsz, hagytál volna megdögleni, de ne játszadozz velem. – megijedt a szavaim határozottságától, így leszállt rólam végre, és visszaült a partra, tisztes távolságra tőlem.
Csak rá kellett nézzek, egyértelműen láttam, mi jár a fejében. Hiába hiszi azt, hogy elvettem tőle Jade-t, ez nem igaz, lehet, hogy valóban közéjük álltam, de senkit nem vettem el senkitől. Mindkettejüket ugyanúgy tartottam a magaménak, ahogy őket egymásénak is. Jade ezt tudta magától is, de Davey nem, és ez lett a vesztünk. A féltékenységével próbált megölni engem, s tudta, hogy ez nem működhet anélkül, hogy ő is velem haljon. Ám ő félt a haláltól, és ez mentett meg mindkettőnket.
Nem tudom hány óra lehetett, mert a nap fénye még csak kezdetlegesen próbált ragyogni, a sötétség és a csillagok még jóval erősebbek voltak. Néztem az eget, s közben azon gondolkodtam, hogyan fogunk így hazatérni. Jade azt hiszi meghaltunk, így ha most megjelenek előtte, nem csak szégyellni fogom magam, de ő sem lesz elragadtatva, hogy finoman fogalmazzak. Tisztában voltam vele, hogy nagyon összekuszáltam a dolgokat hármunk között; de nem értettem, miért engem kell hibásnak látni azért, mert Davey meg akart ölni engem.
Davey felkelt, és elindult valamerre, közben hátra sem nézett rám. Nagy nehezen én is felálltam és utána szaladtam, de nem mertem mellette menni, pár lépéssel lemaradtam mögötte és így követtem. Nem mertem a szemébe sem nézni. A folyó partjáról felmentünk a hídra, ahonnan lezuhantunk, most onnan hazafelé indultunk legalábbis azt hittem, és erre rá is kérdeztem.
- Hová megyünk? Haza?
- Természetesen, a két halott hazatér, mint egy elbaszott horrorfilmben… Mégis hogy lehetsz ennyire ostoba?
Nem válaszoltam, és bár láttam, hogy még akar valamit mondani, egy szót sem tett hozzá többet. Csendben gyalogoltunk egymás mögött egy ideig, amíg be nem értünk a város központjába. Úgy tűnt, Davey elég tájékozott és tudja, merre kell mennünk. Végül megálltunk egy hatalmas épület előtt, ami inkább hasonlított egy kastélyra, mint egy hotelre. Bementünk, és a személyzet udvariasan üdvözölt minket, mintha valami fontos és híres emberek lennénk. Végtére is, Davey az. Arra számítottam, hogy kiveszünk itt egy szobát, de hamar rájöttem, hogy ezt Davey már elrendezte. Végigmentünk egy hosszú, kivilágított folyosón, ahol szinte minden aranyszínű volt és káprázatosan gyönyörű, álmaimban sem mertem volna hinni, hogy én, egy szutykos kurva, betehetem a lábam egy ilyen helyre. A folyosó legvégén egy nagy ajtó állt, arany számokkal rajta: 666. Nyilvánvalóan ez a 666-os szoba, amit Davey foglalt. Kinyitotta az ajtót és bement, de nem várta meg, hogy én is bejöjjek, becsukta az orrom előtt, csoda hogy le nem fejeltem a számokat… Félve nyitottam be, először csak résnyire az ajtót, aztán mikor láttam, hogy semmi különös nincs itt, megnyugodva léptem be, aztán a kulcsot elfordítottam a zárban. Davey az ágyon ült, én gyorsan és szégyenlősen mellé ültem, erre ő felállt és a fürdőbe sietett. Hallottam a víz csobogását a csapból, és az üvegajtó alatti résen éreztem a kicsapódó gőzt és vízpárát. Ez arra emlékeztetett, amikor még régen mindig együtt fürödtünk… Amikor még ez nem okozott féltékenységet és gyilkossági kísérletet.
Megláttam Davey táskáját az ágy végében, és a kíváncsiságtól vezérelve önkéntelenül is kutatni kezdtem benne. Nem találtam semmi különöset, úgy értem, mi szokatlan lenne egy zenész táskájában; dalszövegek, kották, a koncertek programjai, ilyesmik. Aztán hirtelen mégis találtam olyat, amitől alig tudtam visszafojtani egy halk sikolyt. Egy fénykép, amin ő és Jade… És a kép hátulján egy rövid, de számomra teljesen érthető mondat:
You're only there to watch me fall.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése