Tartozom egy vallomással
Túl bonyolult, de engedd hogy elmondjam
És ne hagyd, hogy ez az érzés elmúljon,
Maradj velem.
A szavaidtól remeg a testem
A nevetésedtől dobban a szívem
Csókjaid ízét mindig érzem
Te vagy a legszebb rémálmom
A régi emlékek sosem múlnak el,
De melletted újjászülettem
Meghaltam de visszahoztál az életbe
Az első emlékek nehezen feledhetők
Mindet elmémbe véstem, sosem tűnnek el.
Talán túl bizonytalan vagyok,
Talán változnom kellene.
Mit érzel irántam?
Miért játszod meg hogy rossz vagy?
Miért remegsz te is?
Te vagy a legszebb rémálmom
A régi emlékek sosem múlnak el,
De melletted újjászülettem
Meghaltam de visszahoztál az életbe.
2011. 05. 29.
2011. 05. 23.
Jeffree star - Get away with murder
Összetöröm a szíved és gyilkossággal távozom
Már az elején tudhattad volna, ez nem fog örökké tartani
Nem tudom irányítani önmagam, úgy érzem teljesen más vagyok
Összetöröm a szíved és gyilkossággal távozom
A gondolataim mind rejtélyesek
Te fested őket vérvörösre
Megsértettelek? Engedd, hogy jóvá tegyem...
Érzed a lélegzetem a nyakadon?
Túl tökéletes vagy ahhoz, hogy ember légy
Ezért szeretlek eléggé...ahhoz, hogy tönkretegyelek és elpusztítsalak.
Összetöröm a szíved és gyilkossággal távozom
Már az elején tudhattad volna, ez nem fog örökké tartani
Nem tudom irányítani önmagam, úgy érzem teljesen más vagyok
Összetöröm a szíved és gyilkossággal távozom
Van egy emlék a fejemben,
De úgy érzem, mintha ez már meghalt volna bennem
Megmenthetnélek magamtól, de inkább nézni akarom ahogy süllyedsz
Semmit sem mondhatsz és semmit sem tehetsz
A szavak már semmit sem jelentenek mikor az ajkaid már kékülnek
Annyira szeretlek...hogy már 6 méterrel a föld alá temettelek.
Összetöröm a szíved és gyilkossággal távozom
Már az elején tudhattad volna, ez nem fog örökké tartani
Nem tudom irányítani önmagam, úgy érzem teljesen más vagyok
Összetöröm a szíved és gyilkossággal távozom
Itt az idő, hogy kitépjem a beleid, de nem tetszik amit látok benned
Rád nézek és ez a bizonyíték, igen, tökéletes bűntettet követtem el.
Te is elfeledted, hogy ez a szerelem veszélyes volt? Úgy érzem, most...
...Összetöröm a szíved és gyilkossággal távozom
Már az elején tudhattad volna, ez nem fog örökké tartani
Nem tudom irányítani önmagam, úgy érzem teljesen más vagyok
Összetöröm a szíved és gyilkossággal távozom.
Már az elején tudhattad volna, ez nem fog örökké tartani
Nem tudom irányítani önmagam, úgy érzem teljesen más vagyok
Összetöröm a szíved és gyilkossággal távozom
A gondolataim mind rejtélyesek
Te fested őket vérvörösre
Megsértettelek? Engedd, hogy jóvá tegyem...
Érzed a lélegzetem a nyakadon?
Túl tökéletes vagy ahhoz, hogy ember légy
Ezért szeretlek eléggé...ahhoz, hogy tönkretegyelek és elpusztítsalak.
Összetöröm a szíved és gyilkossággal távozom
Már az elején tudhattad volna, ez nem fog örökké tartani
Nem tudom irányítani önmagam, úgy érzem teljesen más vagyok
Összetöröm a szíved és gyilkossággal távozom
Van egy emlék a fejemben,
De úgy érzem, mintha ez már meghalt volna bennem
Megmenthetnélek magamtól, de inkább nézni akarom ahogy süllyedsz
Semmit sem mondhatsz és semmit sem tehetsz
A szavak már semmit sem jelentenek mikor az ajkaid már kékülnek
Annyira szeretlek...hogy már 6 méterrel a föld alá temettelek.
Összetöröm a szíved és gyilkossággal távozom
Már az elején tudhattad volna, ez nem fog örökké tartani
Nem tudom irányítani önmagam, úgy érzem teljesen más vagyok
Összetöröm a szíved és gyilkossággal távozom
Itt az idő, hogy kitépjem a beleid, de nem tetszik amit látok benned
Rád nézek és ez a bizonyíték, igen, tökéletes bűntettet követtem el.
Te is elfeledted, hogy ez a szerelem veszélyes volt? Úgy érzem, most...
...Összetöröm a szíved és gyilkossággal távozom
Már az elején tudhattad volna, ez nem fog örökké tartani
Nem tudom irányítani önmagam, úgy érzem teljesen más vagyok
Összetöröm a szíved és gyilkossággal távozom.
Afi - Miss murder
Gyilkos kisasszony, mondd meg nekem
Gyilkos kisasszony, mondd meg nekem
Megtarthatom a szépségem, ha elveszem a saját életem?
Egy pillanat alatt lenyűgözte őket,
És az égbolt is meghajolt előtte.
Egy pillantása is szíveket törhet.
Az égen csillagok álltak ragyogva,
És ő mindet hátrahagyta.
És mi csak csodálkozhatunk,
Itt hagyva, mi miért maradtunk?
Gyilkos kisasszony, mondd meg nekem
Gyilkos kisasszony, mondd meg nekem
Megtarthatom a szépségem, ha elveszem a saját életem?
Álmok a szerelméről, sosem múlnak ki,
Ó, mennyire imádták őt mind...
A szépsége örök, még ha ő maga nem is.
A csillagokat mik előtte voltak ragyogva,
Ő az összeset hátrahagyta.
A gyermekei sírtak miatta,
De mi is el lettünk hagyva.
Gyilkos kisasszony, mondd meg nekem
Gyilkos kisasszony, mondd meg nekem
Megtarthatom a szépségem, ha elveszem a saját életem?
Mi lehet a rejtély, mi lehet a csavar,
Ebben a mondva csinált titokzatosságban?
Az életemre mernék fogadni,
Hogy a szerelmed nem valódi, és a te fényed sugarai
Remények nélkül fognak köddé válni.
Mind üresek vagyunk, vándorlunk végtelenül
Örökkön-örökké keresve mit ígértek nekünk.
Ha elérnénk az arany gyűrűt, mit aztán el sosem engednénk,
Ki engedné meg nekünk, hogy rátegyük mocskos kezeink?
Gyilkos kisasszony, mondd meg nekem
Gyilkos kisasszony, mondd meg nekem
Megtarthatom a szépségem, ha elveszem a saját életem?
Gyilkos kisasszony, mondd meg nekem
Gyilkos kisasszony, mondd meg nekem
Megtarthatom a szépségem, ha elveszem a saját életem?
Gyilkos kisasszony, mondd meg nekem
Megtarthatom a szépségem, ha elveszem a saját életem?
Egy pillanat alatt lenyűgözte őket,
És az égbolt is meghajolt előtte.
Egy pillantása is szíveket törhet.
Az égen csillagok álltak ragyogva,
És ő mindet hátrahagyta.
És mi csak csodálkozhatunk,
Itt hagyva, mi miért maradtunk?
Gyilkos kisasszony, mondd meg nekem
Gyilkos kisasszony, mondd meg nekem
Megtarthatom a szépségem, ha elveszem a saját életem?
Álmok a szerelméről, sosem múlnak ki,
Ó, mennyire imádták őt mind...
A szépsége örök, még ha ő maga nem is.
A csillagokat mik előtte voltak ragyogva,
Ő az összeset hátrahagyta.
A gyermekei sírtak miatta,
De mi is el lettünk hagyva.
Gyilkos kisasszony, mondd meg nekem
Gyilkos kisasszony, mondd meg nekem
Megtarthatom a szépségem, ha elveszem a saját életem?
Mi lehet a rejtély, mi lehet a csavar,
Ebben a mondva csinált titokzatosságban?
Az életemre mernék fogadni,
Hogy a szerelmed nem valódi, és a te fényed sugarai
Remények nélkül fognak köddé válni.
Mind üresek vagyunk, vándorlunk végtelenül
Örökkön-örökké keresve mit ígértek nekünk.
Ha elérnénk az arany gyűrűt, mit aztán el sosem engednénk,
Ki engedné meg nekünk, hogy rátegyük mocskos kezeink?
Gyilkos kisasszony, mondd meg nekem
Gyilkos kisasszony, mondd meg nekem
Megtarthatom a szépségem, ha elveszem a saját életem?
Gyilkos kisasszony, mondd meg nekem
Gyilkos kisasszony, mondd meg nekem
Megtarthatom a szépségem, ha elveszem a saját életem?
Blaqk audio - Wake up open the door and escape to the sea
Kérlek vedd észre, hazudtam
De megtanítottad nekem, milyen érzés szeretni
Csak tarts vissza a lélegzeted
Merülj el velem, és ez a zuhanás
olyan érzés lesz, mint mikor kimondod: az élet megy tovább.
Kedvesem, mily képmutató vagy
Kimondatlanul hagytad, mit sosem mondtunk el.
Kérlek szoríts magadhoz most, fázom
Istenem, mond meg nekem, miért hidegültünk el így egymástól
Kedvesem, mily képmutató vagy
Kimondatlanul hagytad, mit sosem mondtunk el.
Kedvesem, milyen félénk vagy
Úgy tettél, mintha mi sem tört volna össze.
Hiába szépíted a végzetet... akár miattam, akár önmagad miatt.
Kedvesem, képmutató maradsz
De hagyd csak kimondatlanul, mit sosem mondtunk el.
Kedvesem, miért vagy ilyen félénk
Tegyünk csak úgy, mintha semmi sem tört volna szét.
De megtanítottad nekem, milyen érzés szeretni
Csak tarts vissza a lélegzeted
Merülj el velem, és ez a zuhanás
olyan érzés lesz, mint mikor kimondod: az élet megy tovább.
Kedvesem, mily képmutató vagy
Kimondatlanul hagytad, mit sosem mondtunk el.
Kérlek szoríts magadhoz most, fázom
Istenem, mond meg nekem, miért hidegültünk el így egymástól
Kedvesem, mily képmutató vagy
Kimondatlanul hagytad, mit sosem mondtunk el.
Kedvesem, milyen félénk vagy
Úgy tettél, mintha mi sem tört volna össze.
Hiába szépíted a végzetet... akár miattam, akár önmagad miatt.
Kedvesem, képmutató maradsz
De hagyd csak kimondatlanul, mit sosem mondtunk el.
Kedvesem, miért vagy ilyen félénk
Tegyünk csak úgy, mintha semmi sem tört volna szét.
Hatsune miku - No more
Egyedül vagyok egy üres szobában
Nincs itt senki, én vagyok csak
A sötétben, végtelen szavakat ismételgetek
És ha a napfény elér, minden eltűnik
Semmit sem akarok látni
Nem kell senki segítsége
Utasíts el, szánalmas vagyok
Hagyj egyedül,
Ahogy mindig egyedül megyek haza
Szándékosan tévedek el
Ha egyszer szeretve leszek is, tudom az is hazugság lesz
Ha a saját szemeim kaparhatnám ki, felébredek majd
De még semmit sem akarok látni
És ezért senki sem hibás
Mert minden csak az én hibám
Hagyj egyedül
Semmit sem akarok látni
Nem kell senki segítsége
Utasíts el, szánalmas vagyok
Hagyj egyedül
Ne gyere ide
Ne jöjj a közelembe
Egyedül akarok lenni egy üres szobában
Ne legyen itt senki, én legyek csak..
Nincs itt senki, én vagyok csak
A sötétben, végtelen szavakat ismételgetek
És ha a napfény elér, minden eltűnik
Semmit sem akarok látni
Nem kell senki segítsége
Utasíts el, szánalmas vagyok
Hagyj egyedül,
Ahogy mindig egyedül megyek haza
Szándékosan tévedek el
Ha egyszer szeretve leszek is, tudom az is hazugság lesz
Ha a saját szemeim kaparhatnám ki, felébredek majd
De még semmit sem akarok látni
És ezért senki sem hibás
Mert minden csak az én hibám
Hagyj egyedül
Semmit sem akarok látni
Nem kell senki segítsége
Utasíts el, szánalmas vagyok
Hagyj egyedül
Ne gyere ide
Ne jöjj a közelembe
Egyedül akarok lenni egy üres szobában
Ne legyen itt senki, én legyek csak..
Jeffree star - Prisoner
Semmit sem bántam meg azóta hogy találkoztunk
Sehogy sem tudnálak elfelejteni
Így követtelek hazáig, és vártam míg egyedül voltál
Bementem a szobádba amíg aludtál
Melléd feküdtem...és éreztem, sosem tudnálak elengedni
Tudom, hogy rossz lehet
De én csak egy szerelemtől megszállott bűnöző vagyok
Hát tartóztass le édesem, de nem megyek el
Zárj magadba, dobd el a kulcsot
Nem érdekel ha bajba kerülünk, a szerelmedtől függővé tettél
Ma éjjel a rabod leszek
Elbűvöltél, sosem elég belőled
Felébredtél mellettem
Végig néztelek míg aludtál
Elvakított ragyogásod, alig láttalak
De éreztem a lélegzeted,
És hallottam meglepett sikolyaid
Nem hittél a szemednek, azt hitted csak álom
És érezted, sosem tudnál elengedni
Tudom, hogy rossz lehet
De én csak egy szerelemtől megszállott bűnöző vagyok
Hát tartóztass le édesem, de nem megyek el
Zárj magadba, dobd el a kulcsot
Nem érdekel ha bajba kerülünk, a szerelmedtől függővé tettél
Ma éjjel a rabod leszek
Elbűvöltél, sosem elég belőled
Felkészültem a következményekre
Higgy nekem, a legrosszabbra is gondoltam
De nem érdekel az sem, ha baj lesz
Ma éjjel a rabod leszek
Elbűvöltél, sosem elég belőled.
Sehogy sem tudnálak elfelejteni
Így követtelek hazáig, és vártam míg egyedül voltál
Bementem a szobádba amíg aludtál
Melléd feküdtem...és éreztem, sosem tudnálak elengedni
Tudom, hogy rossz lehet
De én csak egy szerelemtől megszállott bűnöző vagyok
Hát tartóztass le édesem, de nem megyek el
Zárj magadba, dobd el a kulcsot
Nem érdekel ha bajba kerülünk, a szerelmedtől függővé tettél
Ma éjjel a rabod leszek
Elbűvöltél, sosem elég belőled
Felébredtél mellettem
Végig néztelek míg aludtál
Elvakított ragyogásod, alig láttalak
De éreztem a lélegzeted,
És hallottam meglepett sikolyaid
Nem hittél a szemednek, azt hitted csak álom
És érezted, sosem tudnál elengedni
Tudom, hogy rossz lehet
De én csak egy szerelemtől megszállott bűnöző vagyok
Hát tartóztass le édesem, de nem megyek el
Zárj magadba, dobd el a kulcsot
Nem érdekel ha bajba kerülünk, a szerelmedtől függővé tettél
Ma éjjel a rabod leszek
Elbűvöltél, sosem elég belőled
Felkészültem a következményekre
Higgy nekem, a legrosszabbra is gondoltam
De nem érdekel az sem, ha baj lesz
Ma éjjel a rabod leszek
Elbűvöltél, sosem elég belőled.
Afi - Endlessly she said
Betört a világunkba, és szörnyű hangon szólt
Még ma is hallom őt,
De furcsa, hogy már szépnek tűnik,
Mert a szerelmünk tovább tart.
Minden alkalommal értettem,
Minden szót, mindenkit.
Még ha meg is akartak törni, ők,
Minden szóval, mindenki.
Várni fogok rád - mondta Ő - örökké.
Várni fogok rád - mondta Ő, nyomorúsággal.
Visszatértem, de csak egy üres otthon fogadott.
A rádió búgta, maradjak.
S mikor elhallgatott, én egyedül énekeltem.
Mert a szerelmünk tovább tart.
Minden alkalommal értettem,
Minden szót, mindenkit.
Még ha meg is akartak törni, ők,
Minden szóval, mindenki.
Várni fogok rád - mondta Ő - örökké.
Várni fogok rád - mondta Ő, nyomorúsággal.
Én vártam rád,
Ahogy te tanítottad nekem.
Visszatértem, hogy segítselek,
Életem szerelme.
Várni fogok rád.
Várni fogok rád.
Várni fogok rád.
Várni fogok rád - mondta Ő - örökké.
Várni fogok rád - mondta Ő, nyomorúsággal.
Mondta Ő, fájdalommal.
Szüntelenül várok rád,
Ahogy eddig is,
Kedvesem, Örökké.
Még ma is hallom őt,
De furcsa, hogy már szépnek tűnik,
Mert a szerelmünk tovább tart.
Minden alkalommal értettem,
Minden szót, mindenkit.
Még ha meg is akartak törni, ők,
Minden szóval, mindenki.
Várni fogok rád - mondta Ő - örökké.
Várni fogok rád - mondta Ő, nyomorúsággal.
Visszatértem, de csak egy üres otthon fogadott.
A rádió búgta, maradjak.
S mikor elhallgatott, én egyedül énekeltem.
Mert a szerelmünk tovább tart.
Minden alkalommal értettem,
Minden szót, mindenkit.
Még ha meg is akartak törni, ők,
Minden szóval, mindenki.
Várni fogok rád - mondta Ő - örökké.
Várni fogok rád - mondta Ő, nyomorúsággal.
Én vártam rád,
Ahogy te tanítottad nekem.
Visszatértem, hogy segítselek,
Életem szerelme.
Várni fogok rád.
Várni fogok rád.
Várni fogok rád.
Várni fogok rád - mondta Ő - örökké.
Várni fogok rád - mondta Ő, nyomorúsággal.
Mondta Ő, fájdalommal.
Szüntelenül várok rád,
Ahogy eddig is,
Kedvesem, Örökké.
Afi fanfiction : Took you long enough
Csodálkoznék, ha észrevennéd, hogy most is figyellek. Mindig sok ember van körülötted, és nem hiszem, hogy én bármi hatással is lennék rád egyáltalán. Mindig is figyeltelek. Nem úgy, hogy elrejtőzve nyomozok utánad, de nem is feltűnően. Mindig figyeltelek, mióta csak megismertelek sok évvel ezelőtt. Figyeltem, ahogy nevetsz, figyeltem, ahogy sírsz. Figyeltem, hogy szeretsz és gyűlölsz és viszont szerettek.
Először, nehéz volt nem nézni rád, de ez nem jelentett semmi komolyat. A kisugárzásod mindig figyelemfelkeltő volt, így természetesen mindenhol te voltál a középpontban. De évek elteltével észrevettem, hogy a kényszer hogy figyeljelek, egyre kevésbé jelentéktelen, és egyre kevésbé kellemes. Rájöttem, hogy talán már a kezdetektől fogva imádlak. Nem is, inkább biztosan, szeretlek. Kételkedtem benne, hogy egyáltalán tudod, hogy létezem. Jó, ez azért túlzás, hiszen egy bandában játszunk, így hogyne tudnád. Magam sem értem, de ez már olyan hülyeség, olyan drámai.
Nem tudom mikor jöttem rá először, hogy szeretlek, úgy értem, mindig különleges voltál nekem, de nem tudom mikor foglaltad el a szívem egészen. De amikor ezt megéreztem, nem tudtam rávenni magam, hogy elmondjam neked. Mégis mit mondhattam volna?
„Hé, szeretlek, legyünk együtt.”
Ezt így lehetett volna? Nem, így lehetetlen. És egy kicsit tapintatlanság lett volna, hiszen tudtam, hogy inkább a romantikát szereted, mint azokban a szar filmekben. Egyébként is, nem voltam biztos abban, hogy te mit érzel. Nem akartam lerombolni mindent, amit elértünk a bandában. Ezért inkább csendben maradtam, és bár lett volna rá lehetőségem, nem szóltam, úgy tettem mintha nem látnám elbűvölő mosolyod és ragyogó szemeid... Eldöntöttem, hogy figyelmen kívül hagyom, ahogy hozzám érsz véletlenül, ahogy nevetsz mindenen, amit mondok neked. Belül valahogy élveztem a figyelmet, de a külvilág előtt tagadtam, mert nem tudtam mi következhet mindezek után.
És te tudtad? Mi jöhet még a mosoly és a nevetés után? Mi jöhet az érintések után? Azt kívántam, én bárcsak tudnám, mert így halálra voltam rémülve a tudatlanságtól. De most már megelégszem azzal, ha csak figyelhetlek. Vagy mégsem? Magam sem tudom többé. Mikor nézem, ahogy a hajadat simítod az ujjaiddal, mintha én is ezt akarnám tenni. Nézem, hogy mindenen mosolyogsz, és milyen könnyen nevetsz. Azt akartam, hogy velem nevess, hogy én érinthessem gyönyörű hajad. Nézem, ahogy a színpadon lépkedsz, mintha a tiéd lenne az egész. De most már én lehetnék az akit te nézel. Nem tudom, miért. Nem mondhatom el, mert nem tudom, mi lenne ezután. Tovább nézlek, és úgy érzem, a te teljes figyelmed akarom.
Ezért most megteszem. Felállok, és elindulok feléd.
Felnézel rám és mosolyogsz, teljesen elfeledkezve a tömegről körülöttünk, és ebben a pillanatban, csak te és én létezünk. Ez olyan hihetetlen. Mit tegyek? Mit mondjak?
„Hé...” - mondod, miközben arra vársz, hogy inkább én beszéljek. De csak nézlek, mint mindig, aztán most érzem, megvan a bátorságom hozzá, hogy a puszta figyelemnél többet tegyek.
„Hé, szeretlek, legyünk együtt.” Jól van, kimondtam. Nem is így akartam, de így sikerült. És most újra csak nézek rád. A szemeidben meglepődöttség tükröződik, nem erre számítottál. Válaszolni akarsz, de egy szót sem tudsz szólni, ezért inkább te is csak bámulsz. Egy pillanattal később, mélyet sóhajtasz, és ragyogóan mosolyogsz, ahogy megfogod a kezem.
„Végre elmondtad.”
Először, nehéz volt nem nézni rád, de ez nem jelentett semmi komolyat. A kisugárzásod mindig figyelemfelkeltő volt, így természetesen mindenhol te voltál a középpontban. De évek elteltével észrevettem, hogy a kényszer hogy figyeljelek, egyre kevésbé jelentéktelen, és egyre kevésbé kellemes. Rájöttem, hogy talán már a kezdetektől fogva imádlak. Nem is, inkább biztosan, szeretlek. Kételkedtem benne, hogy egyáltalán tudod, hogy létezem. Jó, ez azért túlzás, hiszen egy bandában játszunk, így hogyne tudnád. Magam sem értem, de ez már olyan hülyeség, olyan drámai.
Nem tudom mikor jöttem rá először, hogy szeretlek, úgy értem, mindig különleges voltál nekem, de nem tudom mikor foglaltad el a szívem egészen. De amikor ezt megéreztem, nem tudtam rávenni magam, hogy elmondjam neked. Mégis mit mondhattam volna?
„Hé, szeretlek, legyünk együtt.”
Ezt így lehetett volna? Nem, így lehetetlen. És egy kicsit tapintatlanság lett volna, hiszen tudtam, hogy inkább a romantikát szereted, mint azokban a szar filmekben. Egyébként is, nem voltam biztos abban, hogy te mit érzel. Nem akartam lerombolni mindent, amit elértünk a bandában. Ezért inkább csendben maradtam, és bár lett volna rá lehetőségem, nem szóltam, úgy tettem mintha nem látnám elbűvölő mosolyod és ragyogó szemeid... Eldöntöttem, hogy figyelmen kívül hagyom, ahogy hozzám érsz véletlenül, ahogy nevetsz mindenen, amit mondok neked. Belül valahogy élveztem a figyelmet, de a külvilág előtt tagadtam, mert nem tudtam mi következhet mindezek után.
És te tudtad? Mi jöhet még a mosoly és a nevetés után? Mi jöhet az érintések után? Azt kívántam, én bárcsak tudnám, mert így halálra voltam rémülve a tudatlanságtól. De most már megelégszem azzal, ha csak figyelhetlek. Vagy mégsem? Magam sem tudom többé. Mikor nézem, ahogy a hajadat simítod az ujjaiddal, mintha én is ezt akarnám tenni. Nézem, hogy mindenen mosolyogsz, és milyen könnyen nevetsz. Azt akartam, hogy velem nevess, hogy én érinthessem gyönyörű hajad. Nézem, ahogy a színpadon lépkedsz, mintha a tiéd lenne az egész. De most már én lehetnék az akit te nézel. Nem tudom, miért. Nem mondhatom el, mert nem tudom, mi lenne ezután. Tovább nézlek, és úgy érzem, a te teljes figyelmed akarom.
Ezért most megteszem. Felállok, és elindulok feléd.
Felnézel rám és mosolyogsz, teljesen elfeledkezve a tömegről körülöttünk, és ebben a pillanatban, csak te és én létezünk. Ez olyan hihetetlen. Mit tegyek? Mit mondjak?
„Hé...” - mondod, miközben arra vársz, hogy inkább én beszéljek. De csak nézlek, mint mindig, aztán most érzem, megvan a bátorságom hozzá, hogy a puszta figyelemnél többet tegyek.
„Hé, szeretlek, legyünk együtt.” Jól van, kimondtam. Nem is így akartam, de így sikerült. És most újra csak nézek rád. A szemeidben meglepődöttség tükröződik, nem erre számítottál. Válaszolni akarsz, de egy szót sem tudsz szólni, ezért inkább te is csak bámulsz. Egy pillanattal később, mélyet sóhajtasz, és ragyogóan mosolyogsz, ahogy megfogod a kezem.
„Végre elmondtad.”
Afi - Silver and cold
Reggel jöttem, de sötétedésig maradtam
És megtaláltalak, megtaláltalak téged az úton.
És most, minden ezüst, minden hideg.
Megtartom ezt a sötét csillogásod.
Add nekem bűneid,
Egyetlen szépségem,
Add nekem bűneid.
Mikor egy elbűvölt hangot hallok, remegve elmondok egy imát,
És megbocsátásért könyörgök.
Add nekem bűneid,
Egyetlen szépségem.
Mint egy fényes szárnycsapás, olyan volt ahogy hamis hangod belém hatolt
Mikor énekelni akartál.
Ezért én...Ezüsttel borítalak be, és a hidegben betakarlak
És ha süllyednék, a hangodba kapaszkodok
Add nekem bűneid,
Egyetlen szépségem,
Add nekem bűneid.
Mikor egy elbűvölt hangot hallok, remegve elmondok egy imát,
És megbocsátásért könyörgök.
Add nekem bűneid,
Egyetlen szépségem.
Az élet néha megdöbbentően hideg.
Végleg elalszom ha kívánod...
Az élet néha megdöbbentően hideg.
...csak azt kérem, fordulj el.
Az élet néha megdöbbentően hideg.
Végleg elalszom ha kívánod...
Az élet néha megdöbbentően hideg.
...csak azt kérem, fordulj el,
Mikor a bűneid elfojtod bennem.
Add nekem bűneid,
Egyetlen szépségem,
Add nekem bűneid.
Mikor egy elbűvölt hangot hallok, remegve elmondok egy imát,
És megbocsátásért könyörgök.
Add nekem bűneid,
Egyetlen szépségem.
Add nekem bűneid,
Egyetlen szépségem,
Add nekem bűneid.
Mikor egy elbűvölt hangot hallok, remegve elmondok egy imát,
És megbocsátásért könyörgök.
Add nekem...
Add nekem bűneid,
Egyetlen szépségem.
És megtaláltalak, megtaláltalak téged az úton.
És most, minden ezüst, minden hideg.
Megtartom ezt a sötét csillogásod.
Add nekem bűneid,
Egyetlen szépségem,
Add nekem bűneid.
Mikor egy elbűvölt hangot hallok, remegve elmondok egy imát,
És megbocsátásért könyörgök.
Add nekem bűneid,
Egyetlen szépségem.
Mint egy fényes szárnycsapás, olyan volt ahogy hamis hangod belém hatolt
Mikor énekelni akartál.
Ezért én...Ezüsttel borítalak be, és a hidegben betakarlak
És ha süllyednék, a hangodba kapaszkodok
Add nekem bűneid,
Egyetlen szépségem,
Add nekem bűneid.
Mikor egy elbűvölt hangot hallok, remegve elmondok egy imát,
És megbocsátásért könyörgök.
Add nekem bűneid,
Egyetlen szépségem.
Az élet néha megdöbbentően hideg.
Végleg elalszom ha kívánod...
Az élet néha megdöbbentően hideg.
...csak azt kérem, fordulj el.
Az élet néha megdöbbentően hideg.
Végleg elalszom ha kívánod...
Az élet néha megdöbbentően hideg.
...csak azt kérem, fordulj el,
Mikor a bűneid elfojtod bennem.
Add nekem bűneid,
Egyetlen szépségem,
Add nekem bűneid.
Mikor egy elbűvölt hangot hallok, remegve elmondok egy imát,
És megbocsátásért könyörgök.
Add nekem bűneid,
Egyetlen szépségem.
Add nekem bűneid,
Egyetlen szépségem,
Add nekem bűneid.
Mikor egy elbűvölt hangot hallok, remegve elmondok egy imát,
És megbocsátásért könyörgök.
Add nekem...
Add nekem bűneid,
Egyetlen szépségem.
Jeffree Star - Kiss it better
Mondd el mi van benned
Mert bennem is ugyanaz az ártatlanság van
Mondd mitől félsz, én eltűntetem azt
A sebek nem maradnak örökké
Engedd, hogy csókommal gyógyítsalak
A fájdalom nem tarthat örökké
Engedd, hogy csókommal gyógyítsalak
Önmagadként vagy tökéletes
Ha szenvedsz is, a karjaimban akarlak tartani
Míg ők csak beszélnek, de ne hallgass rájuk
Bármit is tegyél, ne hagyd hogy megtörjenek
Tökéletes vagy, önmagadként
Azt akarják, hogy tönkretedd magad
És, hogy valaki más legyél
De még ha túl soknak érzed is ezt,
Te ne árts magadnak
A sebek nem maradhatnak örökké
Engedd, hogy csókommal gyógyítsalak
A fájdalom nem tarthat örökké
Engedd, hogy csókommal gyógyítsalak
Önmagadként vagy tökéletes
Ha szenvedsz is, a karjaimban akarlak tartani
Míg ők csak beszélnek, de ne hallgass rájuk
Bármit is tegyél, ne hagyd hogy megtörjenek
Tökéletes vagy, önmagadként
De te ezt nem látod, nem látod,
Mennyire tökéletes is vagy
Tudd, hogy önmagadként vagy tökéletes
Ha szenvedsz is, a karjaimban akarlak tartani
Míg ők csak beszélnek, de ne hallgass rájuk
Bármit is tegyél, ne hagyd hogy megtörjenek
Tökéletes vagy, önmagadként
És engedd, hogy csókommal gyógyítsalak.
Mert bennem is ugyanaz az ártatlanság van
Mondd mitől félsz, én eltűntetem azt
A sebek nem maradnak örökké
Engedd, hogy csókommal gyógyítsalak
A fájdalom nem tarthat örökké
Engedd, hogy csókommal gyógyítsalak
Önmagadként vagy tökéletes
Ha szenvedsz is, a karjaimban akarlak tartani
Míg ők csak beszélnek, de ne hallgass rájuk
Bármit is tegyél, ne hagyd hogy megtörjenek
Tökéletes vagy, önmagadként
Azt akarják, hogy tönkretedd magad
És, hogy valaki más legyél
De még ha túl soknak érzed is ezt,
Te ne árts magadnak
A sebek nem maradhatnak örökké
Engedd, hogy csókommal gyógyítsalak
A fájdalom nem tarthat örökké
Engedd, hogy csókommal gyógyítsalak
Önmagadként vagy tökéletes
Ha szenvedsz is, a karjaimban akarlak tartani
Míg ők csak beszélnek, de ne hallgass rájuk
Bármit is tegyél, ne hagyd hogy megtörjenek
Tökéletes vagy, önmagadként
De te ezt nem látod, nem látod,
Mennyire tökéletes is vagy
Tudd, hogy önmagadként vagy tökéletes
Ha szenvedsz is, a karjaimban akarlak tartani
Míg ők csak beszélnek, de ne hallgass rájuk
Bármit is tegyél, ne hagyd hogy megtörjenek
Tökéletes vagy, önmagadként
És engedd, hogy csókommal gyógyítsalak.
Bullet for my valentine - The last fight
Nem akarok melletted állni,
Érezni akarom a szenvedést,
amin halálodig keresztülmész
Hideg érzések, hallucinációk
Le akarok állni!
Mintha a pokolban lennék...
És már függővé váltam.
Látsz még engem, vérző szemeiden keresztül?
Harcolnom kellene azért ami igaz, vagy hagyjam veszni?
Már belefulladtam a hazugságokba.
Harcoljak vagy mindent pusztítsak?
Harcolni fogok még egyszer,
Ne törj össze előttem!
Én harcolni fogok, és te?
Nem én vagyok az ellenség.
Még egyszer utoljára próbálkozom,
Figyelsz még rám?
Harcolni fogok a végsőkig.
Nem én vagyok az ellenséged!
Mindenki belefáradt hogy rólad gondoskodjon.
Nem bújhatsz a szürke felhők mögé,
Inkább hagyd hogy elárasszanak.
Nincs remény, csak kétségbeesés
Ezért ülj itt és várd halált,
És imádkozz hogy hamar elérjen
Mert már függővé váltál.
Látsz még engem, vérző szemeiden keresztül?
Harcolnom kellene azért ami igaz, vagy hagyjam veszni?
Már belefulladtam a hazugságokba.
Harcoljak vagy mindent pusztítsak?
Harcolni fogok még egyszer,
Ne törj össze előttem!
Én harcolni fogok, és te?
Nem én vagyok az ellenség.
Még egyszer utoljára próbálkozom,
Figyelsz még rám?
Harcolni fogok a végsőkig.
Nem én vagyok az ellenséged!
Látsz még engem, vérző szemeiden keresztül?
Megvívjak még egy csatát, vagy hagyjak mindent elveszni?
Elegem van az összes hazugságból.
Harcoljak vagy pusztítsak?
Harcolni fogok még egyszer,
Ne törj össze előttem!
Én harcolni fogok, és te?
Nem én vagyok az ellenség.
Még egyszer utoljára próbálkozom,
Figyelsz még rám?
Harcolni fogok a végsőkig.
nem én vagyok az ellenséged!
Érezni akarom a szenvedést,
amin halálodig keresztülmész
Hideg érzések, hallucinációk
Le akarok állni!
Mintha a pokolban lennék...
És már függővé váltam.
Látsz még engem, vérző szemeiden keresztül?
Harcolnom kellene azért ami igaz, vagy hagyjam veszni?
Már belefulladtam a hazugságokba.
Harcoljak vagy mindent pusztítsak?
Harcolni fogok még egyszer,
Ne törj össze előttem!
Én harcolni fogok, és te?
Nem én vagyok az ellenség.
Még egyszer utoljára próbálkozom,
Figyelsz még rám?
Harcolni fogok a végsőkig.
Nem én vagyok az ellenséged!
Mindenki belefáradt hogy rólad gondoskodjon.
Nem bújhatsz a szürke felhők mögé,
Inkább hagyd hogy elárasszanak.
Nincs remény, csak kétségbeesés
Ezért ülj itt és várd halált,
És imádkozz hogy hamar elérjen
Mert már függővé váltál.
Látsz még engem, vérző szemeiden keresztül?
Harcolnom kellene azért ami igaz, vagy hagyjam veszni?
Már belefulladtam a hazugságokba.
Harcoljak vagy mindent pusztítsak?
Harcolni fogok még egyszer,
Ne törj össze előttem!
Én harcolni fogok, és te?
Nem én vagyok az ellenség.
Még egyszer utoljára próbálkozom,
Figyelsz még rám?
Harcolni fogok a végsőkig.
Nem én vagyok az ellenséged!
Látsz még engem, vérző szemeiden keresztül?
Megvívjak még egy csatát, vagy hagyjak mindent elveszni?
Elegem van az összes hazugságból.
Harcoljak vagy pusztítsak?
Harcolni fogok még egyszer,
Ne törj össze előttem!
Én harcolni fogok, és te?
Nem én vagyok az ellenség.
Még egyszer utoljára próbálkozom,
Figyelsz még rám?
Harcolni fogok a végsőkig.
nem én vagyok az ellenséged!
Bullet for my valentine - Alone
Nem tűröm el többé a gyűlöleted
Halottnak érzem magam ha hozzád beszélek
Rólam beszélsz ha nem vagyok a közelben
Égesd el az összes kapcsolatod
Mert én nem süllyedek le hozzád
Ezúttal engem hallgatnak meg
Mert nem engem égetnek el
Vicces, ahogy fordul a kocka
Te, hamis átkozott
Megváltásért könyörögsz
Mert a szíved kőből van
Meghalhatsz és megrohadhatsz egyedül
Remélem boldogtalan és sértett vagy legbelül
Azt akarom fulladj meg mikor lenyeled a büszkeséged
Feküdj a koporsódban, aludj a bűneiddel
Én rád zárom mind
Ezúttal nem téged hallgatnak meg
Mert téged égetnek el
Vicces, ahogy fordul a kocka
Te, hamis átkozott
Megváltásért könyörögsz
Mert a szíved kőből van
Meghalhatsz és megrohadhatsz egyedül
Ezúttal nem téged hallgatnak meg
Téged égetnek el
Vicces, ahogy fordul a kocka
Meghalhatsz és megrohadhatsz egyedül
Csak halj meg, és rohadj meg egyedül
Mert ezúttal nem rád hallgatnak.
Halottnak érzem magam ha hozzád beszélek
Rólam beszélsz ha nem vagyok a közelben
Égesd el az összes kapcsolatod
Mert én nem süllyedek le hozzád
Ezúttal engem hallgatnak meg
Mert nem engem égetnek el
Vicces, ahogy fordul a kocka
Te, hamis átkozott
Megváltásért könyörögsz
Mert a szíved kőből van
Meghalhatsz és megrohadhatsz egyedül
Remélem boldogtalan és sértett vagy legbelül
Azt akarom fulladj meg mikor lenyeled a büszkeséged
Feküdj a koporsódban, aludj a bűneiddel
Én rád zárom mind
Ezúttal nem téged hallgatnak meg
Mert téged égetnek el
Vicces, ahogy fordul a kocka
Te, hamis átkozott
Megváltásért könyörögsz
Mert a szíved kőből van
Meghalhatsz és megrohadhatsz egyedül
Ezúttal nem téged hallgatnak meg
Téged égetnek el
Vicces, ahogy fordul a kocka
Meghalhatsz és megrohadhatsz egyedül
Csak halj meg, és rohadj meg egyedül
Mert ezúttal nem rád hallgatnak.
Aerosmith - Rag doll
Rongybaba,egy film az életed,
Dögös kis csavargó,apu kis édese,
Annyira szép,sose vesznek észre,
Amikor a hátsó ajtón lépsz le,
Forró időtöltés,használd ki,amíg lehet
Ne gondolkozz,csak kerülj beljebb,
Rongybaba,bébi,újra megtesszük,
Ahogy ezelőtt is megtettük?
Úgy érzem magam,mint egy rossz fiú,
Mmm,mint egy rossz fiú,
Egy rongybabát úgy felhasítok,
Ahogy egy régi vackot a sarokba hajítok,
Néhányan túlságosan ordítoznak,
És csak az új előtt sórakoznak,
Kipróbálnak,és régi álomként elhagynak,
A régi álmokból új verziót kapnak,
A szőlőbort lassan kortyolva,
A csillivilli cipőben csoszogva,
Régi kacat,amíg elbűvölsz,addig cselekedj
Adj bele mindent,miközben gátlásaidat leveted
Rongybaba,egy film az életed,
Dögös kis csavargó,apu kis édese,
Annyira szép,sose vesznek észre,
Amikor a hátsó ajtón lépsz le,
Forró időtöltés,használd ki,amíg lehet
Ne gondolkozz,csak kerülj beljebb,
Rongybaba,bébi,újra megtesszük,
Ahogy ezelőtt is megtettük?
Igen,átjár ez a mozgás,igen,átjár,
Készülj fel,itt az idő mindjárt,
Mintha egy aknamezőn járnánk,
Átjár ez a mozgás,igen,átjár
Régi kacat,amíg elbűvölsz,addig cselekedj
Adj bele mindent,miközben gátlásaidat leveted
Rongybaba,egy film az életed,
Dögös kis csavargó,apu kis édese,
Annyira szép,sose vesznek észre,
Amikor a hátsó ajtón lépsz le,
Forró időtöltés,használd ki,amíg lehet
Ne gondolkozz,csak kerülj beljebb,
Rongybaba,bébi,újra megtesszük,
Ahogy ezelőtt is megtettük?
Igen,átjár ez a mozgás,igen,átjár,
Készülj fel,itt az idő mindjárt,
A holdfény megbolondított már
Átjár ez a mozgás,igen,átjár
Kökény,gin,pezsgő,
Csináld,amíg ily elbüvölő,
Adj bele,míg teheted,miközben gátlásaid leveted
Rongybaba,egy film az életed,
Dögös kis csavargó,apu kis édese,
Annyira szép,sose vesznek észre,
Amikor a hátsó ajtón lépsz le,
Forró időtöltés,használd ki,amíg lehet
Ne gondolkozz,csak kerülj beljebb,
Rongybaba,bébi,újra megtesszük,
Ahogy ezelőtt is megtettük?
Dögös kis csavargó,apu kis édese,
Annyira szép,sose vesznek észre,
Amikor a hátsó ajtón lépsz le,
Forró időtöltés,használd ki,amíg lehet
Ne gondolkozz,csak kerülj beljebb,
Rongybaba,bébi,újra megtesszük,
Ahogy ezelőtt is megtettük?
Úgy érzem magam,mint egy rossz fiú,
Mmm,mint egy rossz fiú,
Egy rongybabát úgy felhasítok,
Ahogy egy régi vackot a sarokba hajítok,
Néhányan túlságosan ordítoznak,
És csak az új előtt sórakoznak,
Kipróbálnak,és régi álomként elhagynak,
A régi álmokból új verziót kapnak,
A szőlőbort lassan kortyolva,
A csillivilli cipőben csoszogva,
Régi kacat,amíg elbűvölsz,addig cselekedj
Adj bele mindent,miközben gátlásaidat leveted
Rongybaba,egy film az életed,
Dögös kis csavargó,apu kis édese,
Annyira szép,sose vesznek észre,
Amikor a hátsó ajtón lépsz le,
Forró időtöltés,használd ki,amíg lehet
Ne gondolkozz,csak kerülj beljebb,
Rongybaba,bébi,újra megtesszük,
Ahogy ezelőtt is megtettük?
Igen,átjár ez a mozgás,igen,átjár,
Készülj fel,itt az idő mindjárt,
Mintha egy aknamezőn járnánk,
Átjár ez a mozgás,igen,átjár
Régi kacat,amíg elbűvölsz,addig cselekedj
Adj bele mindent,miközben gátlásaidat leveted
Rongybaba,egy film az életed,
Dögös kis csavargó,apu kis édese,
Annyira szép,sose vesznek észre,
Amikor a hátsó ajtón lépsz le,
Forró időtöltés,használd ki,amíg lehet
Ne gondolkozz,csak kerülj beljebb,
Rongybaba,bébi,újra megtesszük,
Ahogy ezelőtt is megtettük?
Igen,átjár ez a mozgás,igen,átjár,
Készülj fel,itt az idő mindjárt,
A holdfény megbolondított már
Átjár ez a mozgás,igen,átjár
Kökény,gin,pezsgő,
Csináld,amíg ily elbüvölő,
Adj bele,míg teheted,miközben gátlásaid leveted
Rongybaba,egy film az életed,
Dögös kis csavargó,apu kis édese,
Annyira szép,sose vesznek észre,
Amikor a hátsó ajtón lépsz le,
Forró időtöltés,használd ki,amíg lehet
Ne gondolkozz,csak kerülj beljebb,
Rongybaba,bébi,újra megtesszük,
Ahogy ezelőtt is megtettük?
Aerosmith - Amazing
Minden jót kirekesztettem,
És be csak a rosszat engedtem,
Van-e olyan kegyelmes angyal,
Aki megbocsájtja bűneimet?
Voltak időszakok az életemben,
Amikor őrültté lettem,
Megpróbáltam túllépni a fájdalmon
És Amikor elvesztettem minden kapaszkodót,
És földet ütöttem,
Igen,azt hittem,mindent hátrahagyhatok,
DE nem volt erőm kilépni az ajtón,
Túlságosan beteg és fáradt voltam,
A hazugságok miatt,amiket átéltem
És azt kívántam bár meghalnék
De olyan csodálatos
amikor egy szempillantás alatt
Meglátod a fényt
oh,olyan csodálatos
Amikor végre elérkezik az a pillanat,
És tudod,hogy minden rendbe jön,
Igen,olyan csodálatos
Mindennap imádkozok
A magányos szívekért
Ez az egyetlen esély az örök boldogságra
De hogyan szálljak szegett szárnyakkal?
Az élet egy lehetőség-nem pedig kötelezettség
Sose tudhatod,hogy mit hoz a holnap
Meg kell tanulnod kapaszkodni,
Mielőtt elkezdesz járni,
De nem hallgattam senkire,
Aki csak tanácsot akart adni,
Az utcán életem,
Megpróbálva mindent túlélni,
Az életbe kapaszkodva
És be csak a rosszat engedtem,
Van-e olyan kegyelmes angyal,
Aki megbocsájtja bűneimet?
Voltak időszakok az életemben,
Amikor őrültté lettem,
Megpróbáltam túllépni a fájdalmon
És Amikor elvesztettem minden kapaszkodót,
És földet ütöttem,
Igen,azt hittem,mindent hátrahagyhatok,
DE nem volt erőm kilépni az ajtón,
Túlságosan beteg és fáradt voltam,
A hazugságok miatt,amiket átéltem
És azt kívántam bár meghalnék
De olyan csodálatos
amikor egy szempillantás alatt
Meglátod a fényt
oh,olyan csodálatos
Amikor végre elérkezik az a pillanat,
És tudod,hogy minden rendbe jön,
Igen,olyan csodálatos
Mindennap imádkozok
A magányos szívekért
Ez az egyetlen esély az örök boldogságra
De hogyan szálljak szegett szárnyakkal?
Az élet egy lehetőség-nem pedig kötelezettség
Sose tudhatod,hogy mit hoz a holnap
Meg kell tanulnod kapaszkodni,
Mielőtt elkezdesz járni,
De nem hallgattam senkire,
Aki csak tanácsot akart adni,
Az utcán életem,
Megpróbálva mindent túlélni,
Az életbe kapaszkodva
Avenged Sevenfold - Fiction
Azt hiszem,most már értem,
Hogy ez a világ egy emberen túlléphet,
Egy barát,akin keresztűl láttam,
Akiért a végén,az élettől megváltam.
Neked adtam,mit csak adhattam,
Egy helyre lelve,amire fejem hajthattam,
így nehéz lehetett rám akadni,
Csak a túl világ békéjét lehetett hallani
Képes,ennyire se voltam,
Sohase lettem volna,
Ez Éget,
A bőröm alatt,
Ez Éget.
Hátrahagyva az életet,hogy szabad legyek,
Egy darabot kiszakítva belőled bennem,
Ez a fájdalom így elmúlhat,
Ígérd meg,hogy utánam nem kutatsz.
Képes,ennyire se voltam,
Sohase lehettem volna,
Ez Éget,
A bőröm alatt,
Ez Éget.
Remélem,hogy rosszabb,itt az úton menve,
Tudom,hogy meglelitek az utat,mikor nem vagyok veletek.
Mond el mindenkinek,azoknak,akik jönnek mellettem:
Tudom,megtaláljátok az utat,ha éjjel nem vagyok veletek.
Remélem rosszabb,amit hátrahagyok,
Tudom,hogy meglelitek az utat,mikor nem vagyok.
Hogy ez a világ egy emberen túlléphet,
Egy barát,akin keresztűl láttam,
Akiért a végén,az élettől megváltam.
Neked adtam,mit csak adhattam,
Egy helyre lelve,amire fejem hajthattam,
így nehéz lehetett rám akadni,
Csak a túl világ békéjét lehetett hallani
Képes,ennyire se voltam,
Sohase lettem volna,
Ez Éget,
A bőröm alatt,
Ez Éget.
Hátrahagyva az életet,hogy szabad legyek,
Egy darabot kiszakítva belőled bennem,
Ez a fájdalom így elmúlhat,
Ígérd meg,hogy utánam nem kutatsz.
Képes,ennyire se voltam,
Sohase lehettem volna,
Ez Éget,
A bőröm alatt,
Ez Éget.
Remélem,hogy rosszabb,itt az úton menve,
Tudom,hogy meglelitek az utat,mikor nem vagyok veletek.
Mond el mindenkinek,azoknak,akik jönnek mellettem:
Tudom,megtaláljátok az utat,ha éjjel nem vagyok veletek.
Remélem rosszabb,amit hátrahagyok,
Tudom,hogy meglelitek az utat,mikor nem vagyok.
Miseria cantare 7. fejezet
Alig hittem Jade szavainak, hogy megkereshetjük Davey-t. Hiába ültünk már a legelső kora reggeli gépen, Prága felé repülve, az egész még mindig olyan hihetetlen volt. Azt reméltem, hogy minden csak egy rossz álom, amiből minél hamarabb fel akartam ébredni.
Jeffree is velünk tartott, elvégre ő Davey legjobb haverja, nem nézhetett tétlenül minket. A repülőn végig mellettem ült, és fogta a kezem. Néha-néha rám pillantott sajnálkozva, de amikor ezt észrevettem, gyorsan elkapta az arcát és más irányba bámult tovább. Jade a körülményekhez képest egész nyugodtnak látszott, nekem azonban többször is feltűnt zavarodott tekintete azokkal a szokatlanul üres szemeivel, melyek már tegnap óta nem mutattak semmi érzelmet. Aggodalma is csak annyiban nyilvánult meg ténylegesen, hogy ötpercenként nézett ki a repülőgép ablakán, mintha látna valamit, vagy legalábbis mintha Davey-t keresné valahol itt a felhők felett, arra számítva, hogy talán egy pillanatban szépen elrepül mellettünk. Bár szerintem még ő maga sem tudta mit várt. Idegesen dobolt ujjaival az ülés támláján, és e kényszertevékenység kopogó hangja szemmel láthatólag Jeffree agyára ment.
- Befejeznéd végre? – üvöltött rá – Eléggé nyugtalanok vagyunk nélküled is, nem kell, hogy még tovább idegesíts!
- Ha nem tetszik, nem kellett volna neked is jönnöd! Vagy tudod, mit? Mindjárt kilöklek innen, és akkor nem fog zavarni! – vágott vissza Jade, mire minden ember minket figyelt már.
- Abbahagynátok? Mindenki minket bámul… Legyetek már magatoknál! – próbáltam őket csitítani halkan, kevés sikerrel – Megértem én, hogy titeket is egyformán zavar a helyzet, higgyétek el, hogy engem sem kevésbé, de legalább ne egymáson vezessétek le, kérlek!
Erre végre mindketten lenyugodtak. A nyugalmunk azonban nem tartott sokáig, alig negyed óra múlva megcsörrent a telefonom. Sietve kaptam elő a táskámból, nehogy elhallgasson, mire felvehetném. Ránéztem a kijelzőre, és majdnem eldobtam ijedtemben.
Davey hívott. A saját számáról.
Tudtam, hogy fel kell vennem, és beszélnem kell vele, de a döbbenettől nem vitt rá a lélek. Szerencsére sokáig csörgött, míg fel nem vettük, így Jade kikapta a kezemből a készüléket, és így ismét ő tudott beszélni Davey-val. Vagyis, tudott volna, ha az illető beleszól egyáltalán…
- Halló?! Davey! Hol vagy most, mit csinálsz, te kibaszott seggfej? – nem jött válasz, ezért Jade ellenőrizte, hogy a hívás valóban tart-e még, ezalatt kihangosította, hogy Jeffree és én is halljuk. Átvettem a telefont, és én próbáltam beszélni.
- Akárhol is vagy most, ne tegyél egy mozdulatot se, hamarosan ott vagyunk érted, hallod? – én sem kaptam feleletet, és ez nagyon megijesztett. Teljes csend szólt a telefonból egy ideig, majd hirtelen víz csobogását hallottuk. Nem is annyira vízcsobogás, sokkal inkább, mint egy folyó sodrása, hullámzásának hangja. Egyikünk sem tudta mire vélni, s míg ezen tanakodtunk, a vonal megszakadt.
Jade eldobta a telefonomat, épphogy sikerült elkapnom, mielőtt földet érve darabokra tört volna. Visszaültem a helyemre, és az előbbi telefonhívást kezdtem elemezni magamban. Mire volt ez jó? Davey nyilván szándékosan akarta, hogy aggódjunk érte. Na és mi volt az a vízcsobogás? Miért nem szólt ő egy szót sem? Mit akart ezzel elérni pontosan? Akárhogy is pakolgattam a részleteket, nem állt össze a kép a fejemben.
Az utazás hátralévő részében mindhárman elég mélyen elgondolkoztunk ahhoz, hogy leszálláskor az utaskísérő nő külön figyelmeztetett minket: megérkeztünk Prágába. A gépről leszállva figyelmesen körbenéztünk a repülőtéren, hátha Davey itt vár ránk, de nem láttuk őt sehol.
- Mi legyen most, merre induljunk? – kérdezte tanácstalanul Jeffree, arra számítva, hogy én és Jade több ötlettel rendelkezünk, mint ő. Ez persze elég volt Jade-nek egy újabb dühkitöréshez, de a vállára téve a kezem nyugtattam, mielőtt egy szót is szólhatott volna.
- Kösz… - mormogta idegesen ám mégis hálásan nekem.
Elindultunk a városban valamerre, találomra jártuk a legforgalmasabb utcákat. Azt sem tudtuk, milyen nyelven beszélnek itt, így kézzel-lábbal mutogatva megkérdeztünk körülbelül minden második szembejövő embert, hogy nem látott-e véletlenül egy 30 év körüli, magas, emósan-punkosan félre fésült hajú férfit. A többség hülyének nézett minket mert nem értette meg mit akarunk, mások pedig segítőkészen mutogatták el, hogy fogalmuk sincs, kit keresünk.
Már majdnem besötétedett, és már majdnem feladtuk a keresést. Fáradtak és idegesek voltunk, tudtuk, hogy szorít az idő, de ötletünk sem volt, mitévők legyünk. Leültem a járda szélére, kezeimmel átkaroltam a térdem, és úgy sírtam, hogy senki se lássa. A zsebemben ott lapult Davey levele és dalszövege, boríték nélkül. Egy önkéntelen mozdulattal elővettem a szöveget, és olvasni kezdtem.
Közben Jeffree és Jade néha rám néztek le, néha az utcát és a járkáló emberek sokaságát bámulták Davey után kutatva, néha pedig egymásra néztek szúrós, haragos tekintettel.
A kezemben a már amúgy is meggyötört papírt most már a könnyeim is áztatták, de a szöveg még mindig tökéletesen olvasható volt. Elmélyültem az olvasott betűkben, szavakban, mondatokban, és hirtelen eszembe jutott valami. Az a pillanat tegnap, amikor Jade-vel beszélgettem a kanapén fekve.
"A dalszövegében írta, hogy nem fog meghalni nélküled… Olvasd csak el, mindent leírt benne…"
Emlékezetemben a Jade mondotta szavak tették helyre a hiányzó részleteket. Újabb pillantásokat vetettem Davey szövegébe, és igen, hirtelen megvilágosodtam.
- Van itt a közelben valahol tenger, vagy folyó, vagy ilyesmi? – kérdeztem, miközben felpattantam a járdáról.
- Minek az neked? Ne most akard a tájat csodálni! – förmedt rám haragosan Jeffree.
- Nem ő akar csodálkozni, hanem Davey! – úgy tűnt, Jade megértette, mire jöttem rá, majd folytatta – Van errefelé egy nagy folyó, nem rég jöttünk el felette a híd mellett.
- Akkor mire várunk még itt? Indulás! – adtam ki a vezénylő szót, és teljes erőmből futni kezdtem a folyó feltételezett irányába. Jeffree és Jade alig tudták tartani a tempót, pár lépéssel le is maradtak mögöttem.
Futás közben próbáltam figyelmesen körbenézni, de Davey-t nem láttam sehol, csak a város ragyogó fényei fogták meg a tekintetem. Eszembe jutott a dalszöveg egy része.
Immobile lights will fly tonight. We'll watch them pass together as we part the rising sky…
~ Éjjeli fények ragyognak szüntelen. Mindketten látjuk őket, ahogy a csillogó égbolton szállnak…
Egy pillanatra megálltam, hogy bevárjam Jade-éket, és közben felnéztem az égre. A csillagok most kezdtek feltűnni. Nem tétováztam tovább, újra futásnak eredtem, végig a hosszú, forgalmas utcákon. Végre megtaláltam a keresett folyót, felette a híddal.
A hídon fent állt Davey.
Még elég messze voltam tőle ahhoz, hogy ő ne lásson engem. A dalszöveg újabb sorát értettem meg, ahogy ránéztem a távolból.
These breathtaking heights lend sparkling sights.
~ Ez a lélegzetelállító magasság csodás látványt nyújt.
Néhány percig csak álltam ott meredten, ennél közelebb nem vitt a lábam, akármennyire is akartam a közelébe jutni. Hátranéztem, és láttam, hogy Jade és Jeffree mindketten rohannak utánam.
- Aise, igyekezz már, fuss! – kiabálták már messziről.
Igazuk volt, én is tudtam, cselekednem kellett. Feléjük néztem, bólintottam, aztán amilyen gyorsan csak bírtam, Davey felé futottam. Felugrottam a hídra, hogy végre megállítsam őt, és a nyakába ugorva lehozhassam onnan.
Ő azonban elállt az utamból.
A lendülettől megcsúsztam a híd vizes peremén, a lábam elhagyta a talajt, és fejjel előre zuhantam lefelé, több száz méteres magasságból.
Rémülten visszanézve láttam, ahogy Jade és Jeffree a döbbenettől lefagyva néznek engem mozdulatlanul és tehetetlenül, s ahogy Davey a híd széléről hanyatt veti magát kitárt karokkal, így zuhanva utánam, mindezt egy mintha egy lassított felvételt néztem volna régi fekete-fehér filmeken. Davey esés közben elkapott és átölelt. Alig mertem a szemem nyitva tartani, iszonyatosan meg voltam ijedve, és csak kapaszkodtam belé, nem tudtam elengedni.
We won't fall forever. Tightly bound we'll chase the ground.
~ Nem zuhanhatunk örökké. Szorosan ölelkezve várjuk, hogy földet érjünk.
- Davey… Mégis hogy a faszba… jutott ez eszedbe?! – sikítottam hangosan. Nem láttam az ő arcát, de a hangjából éreztem, hogy teljesen nyugodt, és talán boldog is.
- Pssszt. Ne szólj most semmit. Megígértem neked, nem emlékszel? – szólt halkan, talán mosolyogva.
Egy pillanatra kinyitottam még a szemem, és amit utoljára láttam, az Davey Havok elégedett arca volt.
Ezután már csak a víz csobbanását hallottam, amint Ő és én belezuhantunk a folyóba.
A víz hangja, mintha azt énekelte volna nekünk:
I won't die without you.
~ Nem nélküled fogok meghalni.
Jeffree is velünk tartott, elvégre ő Davey legjobb haverja, nem nézhetett tétlenül minket. A repülőn végig mellettem ült, és fogta a kezem. Néha-néha rám pillantott sajnálkozva, de amikor ezt észrevettem, gyorsan elkapta az arcát és más irányba bámult tovább. Jade a körülményekhez képest egész nyugodtnak látszott, nekem azonban többször is feltűnt zavarodott tekintete azokkal a szokatlanul üres szemeivel, melyek már tegnap óta nem mutattak semmi érzelmet. Aggodalma is csak annyiban nyilvánult meg ténylegesen, hogy ötpercenként nézett ki a repülőgép ablakán, mintha látna valamit, vagy legalábbis mintha Davey-t keresné valahol itt a felhők felett, arra számítva, hogy talán egy pillanatban szépen elrepül mellettünk. Bár szerintem még ő maga sem tudta mit várt. Idegesen dobolt ujjaival az ülés támláján, és e kényszertevékenység kopogó hangja szemmel láthatólag Jeffree agyára ment.
- Befejeznéd végre? – üvöltött rá – Eléggé nyugtalanok vagyunk nélküled is, nem kell, hogy még tovább idegesíts!
- Ha nem tetszik, nem kellett volna neked is jönnöd! Vagy tudod, mit? Mindjárt kilöklek innen, és akkor nem fog zavarni! – vágott vissza Jade, mire minden ember minket figyelt már.
- Abbahagynátok? Mindenki minket bámul… Legyetek már magatoknál! – próbáltam őket csitítani halkan, kevés sikerrel – Megértem én, hogy titeket is egyformán zavar a helyzet, higgyétek el, hogy engem sem kevésbé, de legalább ne egymáson vezessétek le, kérlek!
Erre végre mindketten lenyugodtak. A nyugalmunk azonban nem tartott sokáig, alig negyed óra múlva megcsörrent a telefonom. Sietve kaptam elő a táskámból, nehogy elhallgasson, mire felvehetném. Ránéztem a kijelzőre, és majdnem eldobtam ijedtemben.
Davey hívott. A saját számáról.
Tudtam, hogy fel kell vennem, és beszélnem kell vele, de a döbbenettől nem vitt rá a lélek. Szerencsére sokáig csörgött, míg fel nem vettük, így Jade kikapta a kezemből a készüléket, és így ismét ő tudott beszélni Davey-val. Vagyis, tudott volna, ha az illető beleszól egyáltalán…
- Halló?! Davey! Hol vagy most, mit csinálsz, te kibaszott seggfej? – nem jött válasz, ezért Jade ellenőrizte, hogy a hívás valóban tart-e még, ezalatt kihangosította, hogy Jeffree és én is halljuk. Átvettem a telefont, és én próbáltam beszélni.
- Akárhol is vagy most, ne tegyél egy mozdulatot se, hamarosan ott vagyunk érted, hallod? – én sem kaptam feleletet, és ez nagyon megijesztett. Teljes csend szólt a telefonból egy ideig, majd hirtelen víz csobogását hallottuk. Nem is annyira vízcsobogás, sokkal inkább, mint egy folyó sodrása, hullámzásának hangja. Egyikünk sem tudta mire vélni, s míg ezen tanakodtunk, a vonal megszakadt.
Jade eldobta a telefonomat, épphogy sikerült elkapnom, mielőtt földet érve darabokra tört volna. Visszaültem a helyemre, és az előbbi telefonhívást kezdtem elemezni magamban. Mire volt ez jó? Davey nyilván szándékosan akarta, hogy aggódjunk érte. Na és mi volt az a vízcsobogás? Miért nem szólt ő egy szót sem? Mit akart ezzel elérni pontosan? Akárhogy is pakolgattam a részleteket, nem állt össze a kép a fejemben.
Az utazás hátralévő részében mindhárman elég mélyen elgondolkoztunk ahhoz, hogy leszálláskor az utaskísérő nő külön figyelmeztetett minket: megérkeztünk Prágába. A gépről leszállva figyelmesen körbenéztünk a repülőtéren, hátha Davey itt vár ránk, de nem láttuk őt sehol.
- Mi legyen most, merre induljunk? – kérdezte tanácstalanul Jeffree, arra számítva, hogy én és Jade több ötlettel rendelkezünk, mint ő. Ez persze elég volt Jade-nek egy újabb dühkitöréshez, de a vállára téve a kezem nyugtattam, mielőtt egy szót is szólhatott volna.
- Kösz… - mormogta idegesen ám mégis hálásan nekem.
Elindultunk a városban valamerre, találomra jártuk a legforgalmasabb utcákat. Azt sem tudtuk, milyen nyelven beszélnek itt, így kézzel-lábbal mutogatva megkérdeztünk körülbelül minden második szembejövő embert, hogy nem látott-e véletlenül egy 30 év körüli, magas, emósan-punkosan félre fésült hajú férfit. A többség hülyének nézett minket mert nem értette meg mit akarunk, mások pedig segítőkészen mutogatták el, hogy fogalmuk sincs, kit keresünk.
Már majdnem besötétedett, és már majdnem feladtuk a keresést. Fáradtak és idegesek voltunk, tudtuk, hogy szorít az idő, de ötletünk sem volt, mitévők legyünk. Leültem a járda szélére, kezeimmel átkaroltam a térdem, és úgy sírtam, hogy senki se lássa. A zsebemben ott lapult Davey levele és dalszövege, boríték nélkül. Egy önkéntelen mozdulattal elővettem a szöveget, és olvasni kezdtem.
Közben Jeffree és Jade néha rám néztek le, néha az utcát és a járkáló emberek sokaságát bámulták Davey után kutatva, néha pedig egymásra néztek szúrós, haragos tekintettel.
A kezemben a már amúgy is meggyötört papírt most már a könnyeim is áztatták, de a szöveg még mindig tökéletesen olvasható volt. Elmélyültem az olvasott betűkben, szavakban, mondatokban, és hirtelen eszembe jutott valami. Az a pillanat tegnap, amikor Jade-vel beszélgettem a kanapén fekve.
"A dalszövegében írta, hogy nem fog meghalni nélküled… Olvasd csak el, mindent leírt benne…"
Emlékezetemben a Jade mondotta szavak tették helyre a hiányzó részleteket. Újabb pillantásokat vetettem Davey szövegébe, és igen, hirtelen megvilágosodtam.
- Van itt a közelben valahol tenger, vagy folyó, vagy ilyesmi? – kérdeztem, miközben felpattantam a járdáról.
- Minek az neked? Ne most akard a tájat csodálni! – förmedt rám haragosan Jeffree.
- Nem ő akar csodálkozni, hanem Davey! – úgy tűnt, Jade megértette, mire jöttem rá, majd folytatta – Van errefelé egy nagy folyó, nem rég jöttünk el felette a híd mellett.
- Akkor mire várunk még itt? Indulás! – adtam ki a vezénylő szót, és teljes erőmből futni kezdtem a folyó feltételezett irányába. Jeffree és Jade alig tudták tartani a tempót, pár lépéssel le is maradtak mögöttem.
Futás közben próbáltam figyelmesen körbenézni, de Davey-t nem láttam sehol, csak a város ragyogó fényei fogták meg a tekintetem. Eszembe jutott a dalszöveg egy része.
Immobile lights will fly tonight. We'll watch them pass together as we part the rising sky…
~ Éjjeli fények ragyognak szüntelen. Mindketten látjuk őket, ahogy a csillogó égbolton szállnak…
Egy pillanatra megálltam, hogy bevárjam Jade-éket, és közben felnéztem az égre. A csillagok most kezdtek feltűnni. Nem tétováztam tovább, újra futásnak eredtem, végig a hosszú, forgalmas utcákon. Végre megtaláltam a keresett folyót, felette a híddal.
A hídon fent állt Davey.
Még elég messze voltam tőle ahhoz, hogy ő ne lásson engem. A dalszöveg újabb sorát értettem meg, ahogy ránéztem a távolból.
These breathtaking heights lend sparkling sights.
~ Ez a lélegzetelállító magasság csodás látványt nyújt.
Néhány percig csak álltam ott meredten, ennél közelebb nem vitt a lábam, akármennyire is akartam a közelébe jutni. Hátranéztem, és láttam, hogy Jade és Jeffree mindketten rohannak utánam.
- Aise, igyekezz már, fuss! – kiabálták már messziről.
Igazuk volt, én is tudtam, cselekednem kellett. Feléjük néztem, bólintottam, aztán amilyen gyorsan csak bírtam, Davey felé futottam. Felugrottam a hídra, hogy végre megállítsam őt, és a nyakába ugorva lehozhassam onnan.
Ő azonban elállt az utamból.
A lendülettől megcsúsztam a híd vizes peremén, a lábam elhagyta a talajt, és fejjel előre zuhantam lefelé, több száz méteres magasságból.
Rémülten visszanézve láttam, ahogy Jade és Jeffree a döbbenettől lefagyva néznek engem mozdulatlanul és tehetetlenül, s ahogy Davey a híd széléről hanyatt veti magát kitárt karokkal, így zuhanva utánam, mindezt egy mintha egy lassított felvételt néztem volna régi fekete-fehér filmeken. Davey esés közben elkapott és átölelt. Alig mertem a szemem nyitva tartani, iszonyatosan meg voltam ijedve, és csak kapaszkodtam belé, nem tudtam elengedni.
We won't fall forever. Tightly bound we'll chase the ground.
~ Nem zuhanhatunk örökké. Szorosan ölelkezve várjuk, hogy földet érjünk.
- Davey… Mégis hogy a faszba… jutott ez eszedbe?! – sikítottam hangosan. Nem láttam az ő arcát, de a hangjából éreztem, hogy teljesen nyugodt, és talán boldog is.
- Pssszt. Ne szólj most semmit. Megígértem neked, nem emlékszel? – szólt halkan, talán mosolyogva.
Egy pillanatra kinyitottam még a szemem, és amit utoljára láttam, az Davey Havok elégedett arca volt.
Ezután már csak a víz csobbanását hallottam, amint Ő és én belezuhantunk a folyóba.
A víz hangja, mintha azt énekelte volna nekünk:
I won't die without you.
~ Nem nélküled fogok meghalni.
Miseria cantare 6. fejezet
Nem akartam hozzászólni Jade-hez, csak csendben fel akartam szaladni a szobámba észrevehetetlenül, de ez a művelet kivitelezhetetlen volt. Amint beléptem a lakásba, akartunk ellenére farkasszemet néztünk egymással.
- Beszélnünk kell. Igen, most. Igen, fontos. Igen, muszáj. – jelentette ki. Megelőzte az összes lehetséges kérdésem, ami csak eszembe jutott, ennyire jól ismer. Komoly dolog volt, de maga a helyzet igencsak nevetségesnek és ironikusnak hatott számomra. Mosolyogni nem mertem, és szóra sem nyitottam a szám, pedig tudtam volna mit mondani. Ehelyett inkább lesütött szemekkel néztem vissza rá, és leültem mellé a kanapéra.
- Miről akarsz beszélni? – kérdeztem, igyekezvén érdeklődést erőszakolni magamra, bár amikor meghallottam Jade első mondatát, nem kellett tovább megerőltessem magam.
- Davey meg fog halni.
Hosszú percekre elsötétült bennem minden, nem láttam és nem hallottam semmit, csak az imént említett mondatra tudtam koncentrálni, amit nem voltam képes elfogadni. Nem, ez nem lehet igaz, Jade hazudik! És ez a tekintet… talán éppen ő akarja megölni?! Egyre durvább és durvább képzelgések jutottak eszembe, nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy Davey életének Jade miatt és részben miattam szakad vége. Persze ennek a képzeletnek valóság alapja nem igazán volt, de félelmemben mégis kimondtam.
- Nem fogom hagyni, hogy megöld! – visítottam, majd odarohantam Jade-hez, és fojtogatni kezdtem szerencsétlent. Bár nem voltam egészen magamnál, nem akartam neki ártani, csak elvakított a pillanatnyi indulat és gyűlölet keveréke.
- Eressz már el! Hülye kurva! Szerinted képes lennék kinyírni?! Képzeld, akárcsak te, én is éppen azon töröm a fejem, hogyan menthetnénk meg! – adott egy pofont, ezzel ellökve magától. Nem fájt, sokkal inkább jól esett, magamhoz térített.
Egyformán idegesek voltunk mindketten, és ezt egymáson töltöttük ki. Mi mást mondhattunk volna?
- Bocs. Mondj el mindent, mi történt? – kérdeztem már higgadtabban.
- Felhívott, és azt mondta, nincs értelme az életének. Megkérdeztem, hogy miért, de nem válaszolt. Annyit mondott, hogy Prágában van, ott akar meghalni. Erre már nem mondhattam semmit, mert addigra kikapcsolta a telefont. – ökölbe szorította a kezét, a tehetetlenség jelképe gyanánt.
- Mikor volt ez?
- Nagyjából egy órája.
- Hívd vissza, azonnal! – könyörögtem idegesen, és ismét majdnem nekimentem Jade-nek, ha nem sikerül időben észbe kapnom, ezúttal biztos megfojtottam volna. Mi van, ha az azóta eltelt egy óra alatt, Davey már nem is él?
- Nem hívhatom, ő sem a saját számáról hívott engem, talán szándékosan. Illetve nem is engem. A te telefonod csörgött, míg nem voltál itthon, és én vettem fel.
- Istenem… Mihez kezdjünk most? – kérdeztem inkább csak hangos gondolkodásként, miközben elfeküdtem a kanapén, Jade ölébe hajtva a fejem. Nem tudtam magamban feldolgozni a történteket, nagyon megrázott ez az egész lelkileg. Egy pillanatra lehunytam a szemem, és elengedtem pár könnycseppet. Jade letörölte, és megsimogatta az arcom. Jól esett a kedvessége, de sokkal jobban örültem volna, ha Davey teszi ezt velem, ha Davey simogat és nyugtat meg, hogy visszatér.
Most hogy jobban belegondoltam, rájöttem: azt a levelében nem írta, hogy végleg elment Európába, hogy örökre hagyott itt. Én azonban már akkor is ösztönösen ezt láttam bele a szavaiba, és úgy tűnik egyáltalán nem tévedtem. Meg fog halni, több ezer kilométerre tőlem, anélkül hogy hagyta volna, hogy legalább utoljára örök búcsút vegyek tőle, vagy anélkül, hogy tudnám, mi történik vele.
- Ne sírj. A dalszövegében írta, hogy nem fog nélküled meghalni, emlékszel? – figyelmeztetett Jade egy erőltetett mosoly kíséretében, és ezzel nagyon meglepett, hiszen úgy tudtam, nem olvasta a szöveget és a levelet sem.
- De hát… Te széttépted… - néztem rá könnyes szemekkel.
- Igen, de ugye azt nem gondoltad komolyan, hogy úgy is hagyom? Megvan minden egyes szó. Olvasd csak el, mindent leírt benne. – ezzel felém nyújtott egy szakadt, gyűrött, összeragasztott papír cetlit, azaz Davey utolsó dalszövegét.
- Dehogy olvasom, épp eléggé fáj így is… Mégis lesz most, ezek után? – szóltam kétségbeesetten. Jade arcán nyugalmat láttam, ami valahol mégis idegességgel és tanácstalansággal párosult. Ezzel ellentétben, a szavaiban különösen határozott elszántság hallatszott.
- Hát, ha annyira tudni akarod… holnap indulunk Prágába.
- Beszélnünk kell. Igen, most. Igen, fontos. Igen, muszáj. – jelentette ki. Megelőzte az összes lehetséges kérdésem, ami csak eszembe jutott, ennyire jól ismer. Komoly dolog volt, de maga a helyzet igencsak nevetségesnek és ironikusnak hatott számomra. Mosolyogni nem mertem, és szóra sem nyitottam a szám, pedig tudtam volna mit mondani. Ehelyett inkább lesütött szemekkel néztem vissza rá, és leültem mellé a kanapéra.
- Miről akarsz beszélni? – kérdeztem, igyekezvén érdeklődést erőszakolni magamra, bár amikor meghallottam Jade első mondatát, nem kellett tovább megerőltessem magam.
- Davey meg fog halni.
Hosszú percekre elsötétült bennem minden, nem láttam és nem hallottam semmit, csak az imént említett mondatra tudtam koncentrálni, amit nem voltam képes elfogadni. Nem, ez nem lehet igaz, Jade hazudik! És ez a tekintet… talán éppen ő akarja megölni?! Egyre durvább és durvább képzelgések jutottak eszembe, nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy Davey életének Jade miatt és részben miattam szakad vége. Persze ennek a képzeletnek valóság alapja nem igazán volt, de félelmemben mégis kimondtam.
- Nem fogom hagyni, hogy megöld! – visítottam, majd odarohantam Jade-hez, és fojtogatni kezdtem szerencsétlent. Bár nem voltam egészen magamnál, nem akartam neki ártani, csak elvakított a pillanatnyi indulat és gyűlölet keveréke.
- Eressz már el! Hülye kurva! Szerinted képes lennék kinyírni?! Képzeld, akárcsak te, én is éppen azon töröm a fejem, hogyan menthetnénk meg! – adott egy pofont, ezzel ellökve magától. Nem fájt, sokkal inkább jól esett, magamhoz térített.
Egyformán idegesek voltunk mindketten, és ezt egymáson töltöttük ki. Mi mást mondhattunk volna?
- Bocs. Mondj el mindent, mi történt? – kérdeztem már higgadtabban.
- Felhívott, és azt mondta, nincs értelme az életének. Megkérdeztem, hogy miért, de nem válaszolt. Annyit mondott, hogy Prágában van, ott akar meghalni. Erre már nem mondhattam semmit, mert addigra kikapcsolta a telefont. – ökölbe szorította a kezét, a tehetetlenség jelképe gyanánt.
- Mikor volt ez?
- Nagyjából egy órája.
- Hívd vissza, azonnal! – könyörögtem idegesen, és ismét majdnem nekimentem Jade-nek, ha nem sikerül időben észbe kapnom, ezúttal biztos megfojtottam volna. Mi van, ha az azóta eltelt egy óra alatt, Davey már nem is él?
- Nem hívhatom, ő sem a saját számáról hívott engem, talán szándékosan. Illetve nem is engem. A te telefonod csörgött, míg nem voltál itthon, és én vettem fel.
- Istenem… Mihez kezdjünk most? – kérdeztem inkább csak hangos gondolkodásként, miközben elfeküdtem a kanapén, Jade ölébe hajtva a fejem. Nem tudtam magamban feldolgozni a történteket, nagyon megrázott ez az egész lelkileg. Egy pillanatra lehunytam a szemem, és elengedtem pár könnycseppet. Jade letörölte, és megsimogatta az arcom. Jól esett a kedvessége, de sokkal jobban örültem volna, ha Davey teszi ezt velem, ha Davey simogat és nyugtat meg, hogy visszatér.
Most hogy jobban belegondoltam, rájöttem: azt a levelében nem írta, hogy végleg elment Európába, hogy örökre hagyott itt. Én azonban már akkor is ösztönösen ezt láttam bele a szavaiba, és úgy tűnik egyáltalán nem tévedtem. Meg fog halni, több ezer kilométerre tőlem, anélkül hogy hagyta volna, hogy legalább utoljára örök búcsút vegyek tőle, vagy anélkül, hogy tudnám, mi történik vele.
- Ne sírj. A dalszövegében írta, hogy nem fog nélküled meghalni, emlékszel? – figyelmeztetett Jade egy erőltetett mosoly kíséretében, és ezzel nagyon meglepett, hiszen úgy tudtam, nem olvasta a szöveget és a levelet sem.
- De hát… Te széttépted… - néztem rá könnyes szemekkel.
- Igen, de ugye azt nem gondoltad komolyan, hogy úgy is hagyom? Megvan minden egyes szó. Olvasd csak el, mindent leírt benne. – ezzel felém nyújtott egy szakadt, gyűrött, összeragasztott papír cetlit, azaz Davey utolsó dalszövegét.
- Dehogy olvasom, épp eléggé fáj így is… Mégis lesz most, ezek után? – szóltam kétségbeesetten. Jade arcán nyugalmat láttam, ami valahol mégis idegességgel és tanácstalansággal párosult. Ezzel ellentétben, a szavaiban különösen határozott elszántság hallatszott.
- Hát, ha annyira tudni akarod… holnap indulunk Prágába.
Miseria cantare 5. fejezet
- Mennyi lesz? – kérdezte Jeffree, miután abbahagytuk.
- Semennyi. – válaszoltam rideg hangon.
- Na, most komolyan. Mit kérsz cserébe?
- Davey-t.
- Valami mást esetleg… Mondjuk valami olyat, amit teljesíthetek is? – förmedt rám dühösen. Biztosan elege volt már, hogy folyton Davey-n járt az eszem, miközben vele voltam, de nem tehettem róla, ám ezt ő nem volt képes elég megértően kezelni.
- Jaj Jeffree, hagyjál már… Ha mindenáron kurva kell neked, keress mást, de én ezt befejeztem veled. – válaszoltam, mire ő elszégyellte magát.
- Bocs. Csak ha tudnád, mennyire zavar, hogy…
- …Davey-re gondolok? Igazán megértő barát vagy, kösz szépen.
- Nem úgy értettem.
- Aha.
Innentől hosszú csend következett. Csak feküdtünk egymás mellett, és ő rám se nézett, miközben én pedig a falon lévő képeket bámultam. Szinte az egész életem története előttem terült el, egészen attól a perctől kezdve, hogy Jeffree bemutatott engem Davey Havok-nak.
Tudta, hogy Davey a kedvenc énekesem, de azt titokban tartotta, hogy ő ismeri. Aztán 2006 szeptemberében Jeffree meghívott engem az AFI addigi legnagyobb koncertjére, amit az LBC-ben tartottak. Fantasztikus élmény volt, egész életemben felejthetetlen. Jeffree és én elvegyültünk a tömegben, nem álltunk közel a színpadhoz, ám valahogy a koncert végén Jeffree elindult előre az első sorba, maga után vonszolva engem is. Rohantunk át a tömegben, miközben felcsendült a God Called In Sick Today, az akkori kedvenc számom. Davey közben lejött a színpadról, a közönség közé, éppen oda ahol mi álltunk meg. Nem hittem a szememnek. Davey Havok előttem állt, akkor láttam őt először teljes életnagyságban, a kedvenc számomat énekelve. Míg ott volt a közelemben, végig mélyen a szemeibe néztem, s láttam, hogy ő ugyanúgy nézett engem, rám mosolygott. A dal végén visszament a színpadra, Jeffree és én pedig ott maradtunk közel. Nem tudtam feldolgozni az előbbi pillanatokat, túl csodás volt. A koncert után indultam volna haza, ám Jeffree megvárta, míg a tömeg kiszivárog a helyszínről, akkor csuklón ragadott, és a színpad mögé futottunk. Másodszor láttam meg Davey-t olyan közelről. A meglepetéstől nem mertem megszólalni, így Jeffree beszélgetett vele helyettem, innen jöttem rá, hogy ők ketten régóta ismerik egymást.
- Szia, Aise! – köszönt rám Davey lehajolva hozzám, ugyanazzal a mosollyal, mint amit a koncert alatt is láthattam tőle. Felismert, és még a nevemet is tudta. Jeffree nyilván mindent elmondott neki, sőt, ő tervezte el az egészet, az ő előzetes kérésére jött oda hozzám Davey koncert közben. Nagyon boldog voltam akkor. Aztán Jeffree által egyre többet találkozgattam, az AFI tagjaival, majd pár hónap múlva megalakult a Blaqk Audio, Davey és Jade kiválásával. Aznap amikor ezt bejelentették, mindkettőjükkel összeálltam, szép kis összegért. Ekkor döntöttem el, hogy inkább velük fogom tovább tartani a kapcsolatot, mint az AFI másik két tagjával, Hunterral és Adammal. Persze őket sem felejtettem el soha, ahogy Jeffree-t sem, csak időközben Davey már annyira magához láncolt, hogy mikor ő és Jade összeköltöztek - állítólag csak a zenekar miatt, de ki hinné ezt el - akkor én is velük tartottam, ez volt nagyjából egy évvel ezelőtt. Egy éven át egész jól elvoltam Davey-val és Jade-vel is, de Davey féltékenysége és irigysége mindig túl sok volt, nem tudta elviselni, ha éppen én és Jade együtt voltunk, vagy ha más férfival voltam.
Nem csoda így, hogy az a hatalmas félreértés megesett pár napja… De vajon csak emiatt utazott el jóval hamarabb? Nem. Az csak egy jó ürügyként szolgált, hogy el tudja terelni mindannyiunk figyelmét a lényegről: engem szeretett jobban, de nem akarta ezzel megbántani Jade-t. Viszont, ha engem annyira szeretett, miért hagyott el végül?
Gondolataim közül hirtelen Jeffree hangja rángatott vissza a valóságba. Felém fordult, rágyújtott egy szál cigire, és a pofámba fújta a füstöt. Nem zavart.
- Te akartad elhagyni. – jelentette ki, mintha csak a gondolataimban olvasott volna, s mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lett volna.
- Tudom magamtól is, ne tégy nekem szemrehányást, nincs erre szükségem.
- Azt is tudhatnád, hogy Ő mennyire bízott benned, komolyan vette a szavaid, azt hitte, már nem kell neked. Sokkal jobban fájt neki, mint gondolod.
- Ha annyira fájt neki, miért nem maradt, és beszélte meg velem? Jade is csak kavarni tud, igen, jól gondolja, valóban miatta van most ez az egész, ha ő nem hoz oda téged, nem kerülünk olyan idióta helyzetbe… De te is hibás vagy, mi a faszért kerülgettél engem, jöttél volna egyenest hozzám, abból még nem lett volna ekkora baj! – ordítottam, miközben ismét eszembe jutottak a napokban történtek, és halkan sírni kezdtem.
Jeffree le akarta törölni a könnyeim, én azonban nem hagytam, ellöktem kezét az arcom elől. Át akart ölelni, de ezt sem engedtem. Felkeltem az ágyból, felöltöztem, és kimentem a szobából, Jeffree ugyanígy tett, aztán jött utánam. Éppen a készültem kilépni a lakásból és becsukni magam mögött az ajtót, de megállított.
- Hová mész?
- Haza.
- Úgy érted, Davey házába? – miért kell mindig így felhozni…
- Oda.
- Elvigyelek? – ajánlotta fel készségesen. Nem akartam megmondani, hogy most őt sem kívánom a hátam közepére se, nem hogy még el is vigyen, és egész úton beszélgetnem kelljen vele.
- Kösz, nem kell. – mondtam, és elindultam "hazafelé" gyalog.
Úgy terveztem, útközben majd helyre teszem a gondolataim, de ez nem jött be, egyre jobban összezavarodtam. Davey még csak tegnap ment el, de máris egyre elviselhetetlenebb volt a hiánya. Megszoktam, hogy amint hazaérek, hozzá megyek fel először, és ő szépen megbüntet, amiért későn értem haza. Most azonban, benyitottam a lakásba, és csak Jade nem mindennapi, megvető és egyben elszánt tekintetével találtam szembe magam. Valamire készült, csak még azt nem tudtam mire, de nem reméltem sok jót.
- Semennyi. – válaszoltam rideg hangon.
- Na, most komolyan. Mit kérsz cserébe?
- Davey-t.
- Valami mást esetleg… Mondjuk valami olyat, amit teljesíthetek is? – förmedt rám dühösen. Biztosan elege volt már, hogy folyton Davey-n járt az eszem, miközben vele voltam, de nem tehettem róla, ám ezt ő nem volt képes elég megértően kezelni.
- Jaj Jeffree, hagyjál már… Ha mindenáron kurva kell neked, keress mást, de én ezt befejeztem veled. – válaszoltam, mire ő elszégyellte magát.
- Bocs. Csak ha tudnád, mennyire zavar, hogy…
- …Davey-re gondolok? Igazán megértő barát vagy, kösz szépen.
- Nem úgy értettem.
- Aha.
Innentől hosszú csend következett. Csak feküdtünk egymás mellett, és ő rám se nézett, miközben én pedig a falon lévő képeket bámultam. Szinte az egész életem története előttem terült el, egészen attól a perctől kezdve, hogy Jeffree bemutatott engem Davey Havok-nak.
Tudta, hogy Davey a kedvenc énekesem, de azt titokban tartotta, hogy ő ismeri. Aztán 2006 szeptemberében Jeffree meghívott engem az AFI addigi legnagyobb koncertjére, amit az LBC-ben tartottak. Fantasztikus élmény volt, egész életemben felejthetetlen. Jeffree és én elvegyültünk a tömegben, nem álltunk közel a színpadhoz, ám valahogy a koncert végén Jeffree elindult előre az első sorba, maga után vonszolva engem is. Rohantunk át a tömegben, miközben felcsendült a God Called In Sick Today, az akkori kedvenc számom. Davey közben lejött a színpadról, a közönség közé, éppen oda ahol mi álltunk meg. Nem hittem a szememnek. Davey Havok előttem állt, akkor láttam őt először teljes életnagyságban, a kedvenc számomat énekelve. Míg ott volt a közelemben, végig mélyen a szemeibe néztem, s láttam, hogy ő ugyanúgy nézett engem, rám mosolygott. A dal végén visszament a színpadra, Jeffree és én pedig ott maradtunk közel. Nem tudtam feldolgozni az előbbi pillanatokat, túl csodás volt. A koncert után indultam volna haza, ám Jeffree megvárta, míg a tömeg kiszivárog a helyszínről, akkor csuklón ragadott, és a színpad mögé futottunk. Másodszor láttam meg Davey-t olyan közelről. A meglepetéstől nem mertem megszólalni, így Jeffree beszélgetett vele helyettem, innen jöttem rá, hogy ők ketten régóta ismerik egymást.
- Szia, Aise! – köszönt rám Davey lehajolva hozzám, ugyanazzal a mosollyal, mint amit a koncert alatt is láthattam tőle. Felismert, és még a nevemet is tudta. Jeffree nyilván mindent elmondott neki, sőt, ő tervezte el az egészet, az ő előzetes kérésére jött oda hozzám Davey koncert közben. Nagyon boldog voltam akkor. Aztán Jeffree által egyre többet találkozgattam, az AFI tagjaival, majd pár hónap múlva megalakult a Blaqk Audio, Davey és Jade kiválásával. Aznap amikor ezt bejelentették, mindkettőjükkel összeálltam, szép kis összegért. Ekkor döntöttem el, hogy inkább velük fogom tovább tartani a kapcsolatot, mint az AFI másik két tagjával, Hunterral és Adammal. Persze őket sem felejtettem el soha, ahogy Jeffree-t sem, csak időközben Davey már annyira magához láncolt, hogy mikor ő és Jade összeköltöztek - állítólag csak a zenekar miatt, de ki hinné ezt el - akkor én is velük tartottam, ez volt nagyjából egy évvel ezelőtt. Egy éven át egész jól elvoltam Davey-val és Jade-vel is, de Davey féltékenysége és irigysége mindig túl sok volt, nem tudta elviselni, ha éppen én és Jade együtt voltunk, vagy ha más férfival voltam.
Nem csoda így, hogy az a hatalmas félreértés megesett pár napja… De vajon csak emiatt utazott el jóval hamarabb? Nem. Az csak egy jó ürügyként szolgált, hogy el tudja terelni mindannyiunk figyelmét a lényegről: engem szeretett jobban, de nem akarta ezzel megbántani Jade-t. Viszont, ha engem annyira szeretett, miért hagyott el végül?
Gondolataim közül hirtelen Jeffree hangja rángatott vissza a valóságba. Felém fordult, rágyújtott egy szál cigire, és a pofámba fújta a füstöt. Nem zavart.
- Te akartad elhagyni. – jelentette ki, mintha csak a gondolataimban olvasott volna, s mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lett volna.
- Tudom magamtól is, ne tégy nekem szemrehányást, nincs erre szükségem.
- Azt is tudhatnád, hogy Ő mennyire bízott benned, komolyan vette a szavaid, azt hitte, már nem kell neked. Sokkal jobban fájt neki, mint gondolod.
- Ha annyira fájt neki, miért nem maradt, és beszélte meg velem? Jade is csak kavarni tud, igen, jól gondolja, valóban miatta van most ez az egész, ha ő nem hoz oda téged, nem kerülünk olyan idióta helyzetbe… De te is hibás vagy, mi a faszért kerülgettél engem, jöttél volna egyenest hozzám, abból még nem lett volna ekkora baj! – ordítottam, miközben ismét eszembe jutottak a napokban történtek, és halkan sírni kezdtem.
Jeffree le akarta törölni a könnyeim, én azonban nem hagytam, ellöktem kezét az arcom elől. Át akart ölelni, de ezt sem engedtem. Felkeltem az ágyból, felöltöztem, és kimentem a szobából, Jeffree ugyanígy tett, aztán jött utánam. Éppen a készültem kilépni a lakásból és becsukni magam mögött az ajtót, de megállított.
- Hová mész?
- Haza.
- Úgy érted, Davey házába? – miért kell mindig így felhozni…
- Oda.
- Elvigyelek? – ajánlotta fel készségesen. Nem akartam megmondani, hogy most őt sem kívánom a hátam közepére se, nem hogy még el is vigyen, és egész úton beszélgetnem kelljen vele.
- Kösz, nem kell. – mondtam, és elindultam "hazafelé" gyalog.
Úgy terveztem, útközben majd helyre teszem a gondolataim, de ez nem jött be, egyre jobban összezavarodtam. Davey még csak tegnap ment el, de máris egyre elviselhetetlenebb volt a hiánya. Megszoktam, hogy amint hazaérek, hozzá megyek fel először, és ő szépen megbüntet, amiért későn értem haza. Most azonban, benyitottam a lakásba, és csak Jade nem mindennapi, megvető és egyben elszánt tekintetével találtam szembe magam. Valamire készült, csak még azt nem tudtam mire, de nem reméltem sok jót.
Miseria cantare 4. fejezet
Mivel Davey nem hagyott nekem választási lehetőséget, csak egy – szerintem – meggondolatlan kijelentést tett, így nekem elvileg rá kellett bólintanom a házasságra, de én ezt nem így akartam, nem így képzeltem el.
Kibontakoztam öleléséből, és egy szó nélkül felszaladtam a szobámba. Levetettem magam az ágyra, és elmélyülten gondolkozni kezdtem, összevissza kavarogtak a képek és a hangok a fejemben, Davey-ról és Jade-ről is.
Feleségül akar venni.
Ezen az egy mondaton járt az agyam szüntelen.
Nagyon nem lesz ez így jó, elvégre Jade ettől nem lesz boldog, sőt, össze fog törni. Márpedig én nem azért jöttem ide, hogy az ő kapcsolatukat tönkretegyem. Azt kár tagadnom, hogy időközben igenis beleszerettem Davey-ba, de fogalmam sem volt róla, hogy ezzel bármi problémát fogok okozni… Most ébredtem rá, milyen rosszat tettem mégis mindvégig. Jade számtalanszor hallott és látott is minket egymásban élvezkedni, és az imént előtte csókoltam meg…a férfit, akit ő tiszta szívéből szeret.
Elhatároztam, hogy nem fogadom el Davey ajánlatát. Átmentem az ő szobájába, hogy beszéljek vele, ám ő nem volt ott. Az asztalon találtam egy kis borítékot, amire a nevem volt írva. Elolvastam a levelet, amely benne volt.
Drága Aise! Tudom, mekkora felfordulást okoztam ezzel. Higgy nekem, én nem akartam rosszat, csak nem vagyok képes választani közted és Jade között. Mindketten nagyon fontosak vagytok nekem, igen, hülyeségnek hangzik ez tőlem, sosem mondtam ki, de így van. Jade hallotta és elmondta, miről beszélgettetek Jeffree-vel. Ha el akarsz hagyni minket, tedd meg nyugodtan, de nem lesz értelme. Hiszen, mire ezt a levelet olvasod, én már úton vagyok Európa felé – ne lepődj meg, Jade sem tudott erről. Találsz a borítékban még egy dalszöveget is, azt add át Jade-nek, ő érteni fogja. Ne aggódj, egy nap majd te is megértesz mindent. ~Davey.
Mikor a levél végére értem, elkapott a sírógörcs. Könnyeim, mint a záporeső hullottak a borítékra. Valami ismeretlen érzés hatalmas súlya nehezedett rám, nem bírtam tartani magam, összezuhantam, és a padlón térdeltem kezemben a levéllel. Nem akartam a dalszöveget is elolvasni, de kénytelen voltam, hiszen át kellett adjam Jade-nek. Ahogy a szavakat olvastam, az egésznek a dallama csengett a fülemben, elviselhetetlen volt ez számomra.
Cutting through just like champagne petals
Sprinkled over the blackest sea
Urban stars will shine, electric, they keep on calling.
As they beckon I'm enamored of the sight.
No, everything won't be alright for me.
Tomorrow may not come.
Ascending slowly with hopes of finding
One small moment of clarity
Escape the blackness cast upon me.
I still can't see as you bind me, murder me from miles away.
I will finish this today for you.
Tomorrow means nothing.
Immobile lights will fly tonight.
We'll watch them pass together as we part the rising sky.
I won't die without you.
These breathtaking heights lend sparkling sights
But we won't fall forever.
Tightly bound we'll chase the ground
I won't die without you.
Descending quickly with hopes of sharing
All the things you've shared with me,
I'll chase the digital eyes below me.
Through them you'll see as I fall
With digital omniscient eyes
Capturing me one last time for you.
Tomorrow you will see.
This is my breakthrough.
Oh, forget me not.
We you see me soaring and the lights are screaming,
You'll forget me not.
I won't die without you.
Nem tudtam, hogy ezt a szöveget Davey kinek írta: nekem, vagy Jade-nek? Ezt a kérdést azonban nem is éreztem fontosnak abban a pillanatban. Csak arra tudtam gondolni, hogy elhagyott, és még csak el sem búcsúzhattam tőle. Hirtelen elfelejtettem még az arcát is. Az egyetlen érzés, amely újra előtört belőlem Davey-val kapcsolatban, az volt, ahogy előző éjjel bánt velem. Próbáltam nem arra gondolni, hogy soha többé nem érezhetem. Nem ment. Eddig csak hang nélkül potyogtak a könnyeim, most azonban eget rengetően hangos zokogásban törtem ki. Jade és Jeffree mindketten odarohantak hozzám.
- Mi történt? – kérdezték egyszerre.
- Davey… elment… - szipogtam, majd átnyújtottam a dalszöveget Jade-nek, a levelet azonban nem tudtam kiadni a kezemből.
Könnyeimen keresztül is láttam, ahogy Jade arcán a döbbenet egyre inkább szomorúsággá változik. Nem olvasta a dalszöveget, csak az én szavaimra figyelt. Lehunyta a szemeit, egész testében megremegett; azt hittem, belőle is kitör a zokogás, de tévedtem. Dühösen széttépte a szöveget, és földhöz vágta a papírdarabokat. Sosem láttam még ilyen zavartnak.
- Te szemét… Ezért még megfizetsz… Látni se akarlak többé! – kezdte halkan – Aise…nem lesz… Nem lesz a tiéd! – üvöltötte végül, majd lehajolt hozzám, átölelt, és megcsókolt. Beleharapott az ajkaimba, fájt, vérzett. Nem tudom mi célja volt ezzel, de csak megerősítette bennem Davey hiányát: elvégre ő volt az egyetlen ember, aki így tudott csókolni, ilyen édes fájdalommal.
Hiába volt ott Jade és Jeffree, egyikük jelenléte sem tudott nyugtatni, csak Davey-t akartam. Jeffree felkapott és kivitt engem a kocsijába. El akart vinni valahová.
- Hova viszel? Davey után? Ugye utánamegyünk? – kérdezgettem könyörögve egész úton, s eközben el is felejtettem a körülöttünk lévő tájat nézni, pedig abból simán rájöhettem volna, hogy Jeffree a saját lakására visz. Sokszor jártam már nála, de mindig csak a "munkámat" végeztem, most azonban szinte biztos voltam benne, hogy nem ez a cél. Nem értettem.
Amikor megérkeztünk, kiszálltam a kocsiból, és egy pillanatra elmerengtem a csillogó tengerpart látványában. Davey Európában van… Ő ilyet már nem láthat többet.
Ezalatt Jeffree kinyitotta az ajtót, bement, és jó hangosan bevágta maga mögött, figyelmeztetve ezzel engem, hogy menjek már be én is. Az ajtóhoz szaladtam, ki akartam nyitni, de bezárta.
- Jeffree, ne szórakozz velem, engedj már be! – nyafogtam.
- Engedjelek be? Azt hittem mész a tengerbe megfulladni…
- Megy a faszom, na, nyisd már ki az ajtót! – kezdtem ideges lenni, de be kell valljam, kicsit jókedvre is derített Jeffree szórakozása. Hát ezt akarta, megértettem, hogy jobb kedvem legyen.
Bementem a hatalmas lakásba, megálltam az előszobában és körülnéztem. Az egész mit sem változott azóta, hogy legutóbb erre jártam, pedig már van vagy egy éve. Mióta Davey-ékhoz költöztem be, egyszer sem voltam itt. Azelőtt szinte minden hétvégémet itt töltöttem, Jeffree elég jól fizetett. Most is ösztönösen a hálószoba felé vettem az irányt, Jeffree azonban elém állt, hogy ne tudjak bemenni.
- Ne! – kiáltott rám, kétségbeesett hangon.
- Miért ne? – kérdeztem vissza, értetlenül.
- Na jó… - sóhajtotta, majd kinyitotta előttem a hálószoba ajtaját.
Beléptem, és a szám is tátva maradt a látványtól. A falon mindenhol képek, a képeken pedig én vagyok. Egyedül, Jade-vel, Davey-val… Mindenhol magamat láttam. Meglepetten néztem Jeffree felé, ő pedig szemmel láthatólag azon gondolkodott, mit mondjon.
- Mégis mit jelentsen ez? – kiabáltam rá. Nem sértődtem meg, és nem is haragudtam, de egyáltalán nem is örültem.
Jeffree felnézett rám, a szemeiben valami meglepő csillogást, vágyat véltem felfedezni.
- Hát csak ezt. – válaszolta halkan, aztán ajkait az enyémhez érintette erőszakosan, mire a Jade által okozott sebem ismét vérezni kezdett.
Elmerültem édes csókjában, viszonoztam is, és ekkor ő már egyáltalán nem volt erőszakos, nagyon is gyengéd volt velem. Tudtam, hogy ezt nem szabadna, ezért el akartam húzódni tőle, egyre inkább hátráltam, mígnem végül az ágyban kötöttünk ki. Pont úgy, mint régen, az éjszakát nála töltöttem.
Kibontakoztam öleléséből, és egy szó nélkül felszaladtam a szobámba. Levetettem magam az ágyra, és elmélyülten gondolkozni kezdtem, összevissza kavarogtak a képek és a hangok a fejemben, Davey-ról és Jade-ről is.
Feleségül akar venni.
Ezen az egy mondaton járt az agyam szüntelen.
Nagyon nem lesz ez így jó, elvégre Jade ettől nem lesz boldog, sőt, össze fog törni. Márpedig én nem azért jöttem ide, hogy az ő kapcsolatukat tönkretegyem. Azt kár tagadnom, hogy időközben igenis beleszerettem Davey-ba, de fogalmam sem volt róla, hogy ezzel bármi problémát fogok okozni… Most ébredtem rá, milyen rosszat tettem mégis mindvégig. Jade számtalanszor hallott és látott is minket egymásban élvezkedni, és az imént előtte csókoltam meg…a férfit, akit ő tiszta szívéből szeret.
Elhatároztam, hogy nem fogadom el Davey ajánlatát. Átmentem az ő szobájába, hogy beszéljek vele, ám ő nem volt ott. Az asztalon találtam egy kis borítékot, amire a nevem volt írva. Elolvastam a levelet, amely benne volt.
Drága Aise! Tudom, mekkora felfordulást okoztam ezzel. Higgy nekem, én nem akartam rosszat, csak nem vagyok képes választani közted és Jade között. Mindketten nagyon fontosak vagytok nekem, igen, hülyeségnek hangzik ez tőlem, sosem mondtam ki, de így van. Jade hallotta és elmondta, miről beszélgettetek Jeffree-vel. Ha el akarsz hagyni minket, tedd meg nyugodtan, de nem lesz értelme. Hiszen, mire ezt a levelet olvasod, én már úton vagyok Európa felé – ne lepődj meg, Jade sem tudott erről. Találsz a borítékban még egy dalszöveget is, azt add át Jade-nek, ő érteni fogja. Ne aggódj, egy nap majd te is megértesz mindent. ~Davey.
Mikor a levél végére értem, elkapott a sírógörcs. Könnyeim, mint a záporeső hullottak a borítékra. Valami ismeretlen érzés hatalmas súlya nehezedett rám, nem bírtam tartani magam, összezuhantam, és a padlón térdeltem kezemben a levéllel. Nem akartam a dalszöveget is elolvasni, de kénytelen voltam, hiszen át kellett adjam Jade-nek. Ahogy a szavakat olvastam, az egésznek a dallama csengett a fülemben, elviselhetetlen volt ez számomra.
Cutting through just like champagne petals
Sprinkled over the blackest sea
Urban stars will shine, electric, they keep on calling.
As they beckon I'm enamored of the sight.
No, everything won't be alright for me.
Tomorrow may not come.
Ascending slowly with hopes of finding
One small moment of clarity
Escape the blackness cast upon me.
I still can't see as you bind me, murder me from miles away.
I will finish this today for you.
Tomorrow means nothing.
Immobile lights will fly tonight.
We'll watch them pass together as we part the rising sky.
I won't die without you.
These breathtaking heights lend sparkling sights
But we won't fall forever.
Tightly bound we'll chase the ground
I won't die without you.
Descending quickly with hopes of sharing
All the things you've shared with me,
I'll chase the digital eyes below me.
Through them you'll see as I fall
With digital omniscient eyes
Capturing me one last time for you.
Tomorrow you will see.
This is my breakthrough.
Oh, forget me not.
We you see me soaring and the lights are screaming,
You'll forget me not.
I won't die without you.
Nem tudtam, hogy ezt a szöveget Davey kinek írta: nekem, vagy Jade-nek? Ezt a kérdést azonban nem is éreztem fontosnak abban a pillanatban. Csak arra tudtam gondolni, hogy elhagyott, és még csak el sem búcsúzhattam tőle. Hirtelen elfelejtettem még az arcát is. Az egyetlen érzés, amely újra előtört belőlem Davey-val kapcsolatban, az volt, ahogy előző éjjel bánt velem. Próbáltam nem arra gondolni, hogy soha többé nem érezhetem. Nem ment. Eddig csak hang nélkül potyogtak a könnyeim, most azonban eget rengetően hangos zokogásban törtem ki. Jade és Jeffree mindketten odarohantak hozzám.
- Mi történt? – kérdezték egyszerre.
- Davey… elment… - szipogtam, majd átnyújtottam a dalszöveget Jade-nek, a levelet azonban nem tudtam kiadni a kezemből.
Könnyeimen keresztül is láttam, ahogy Jade arcán a döbbenet egyre inkább szomorúsággá változik. Nem olvasta a dalszöveget, csak az én szavaimra figyelt. Lehunyta a szemeit, egész testében megremegett; azt hittem, belőle is kitör a zokogás, de tévedtem. Dühösen széttépte a szöveget, és földhöz vágta a papírdarabokat. Sosem láttam még ilyen zavartnak.
- Te szemét… Ezért még megfizetsz… Látni se akarlak többé! – kezdte halkan – Aise…nem lesz… Nem lesz a tiéd! – üvöltötte végül, majd lehajolt hozzám, átölelt, és megcsókolt. Beleharapott az ajkaimba, fájt, vérzett. Nem tudom mi célja volt ezzel, de csak megerősítette bennem Davey hiányát: elvégre ő volt az egyetlen ember, aki így tudott csókolni, ilyen édes fájdalommal.
Hiába volt ott Jade és Jeffree, egyikük jelenléte sem tudott nyugtatni, csak Davey-t akartam. Jeffree felkapott és kivitt engem a kocsijába. El akart vinni valahová.
- Hova viszel? Davey után? Ugye utánamegyünk? – kérdezgettem könyörögve egész úton, s eközben el is felejtettem a körülöttünk lévő tájat nézni, pedig abból simán rájöhettem volna, hogy Jeffree a saját lakására visz. Sokszor jártam már nála, de mindig csak a "munkámat" végeztem, most azonban szinte biztos voltam benne, hogy nem ez a cél. Nem értettem.
Amikor megérkeztünk, kiszálltam a kocsiból, és egy pillanatra elmerengtem a csillogó tengerpart látványában. Davey Európában van… Ő ilyet már nem láthat többet.
Ezalatt Jeffree kinyitotta az ajtót, bement, és jó hangosan bevágta maga mögött, figyelmeztetve ezzel engem, hogy menjek már be én is. Az ajtóhoz szaladtam, ki akartam nyitni, de bezárta.
- Jeffree, ne szórakozz velem, engedj már be! – nyafogtam.
- Engedjelek be? Azt hittem mész a tengerbe megfulladni…
- Megy a faszom, na, nyisd már ki az ajtót! – kezdtem ideges lenni, de be kell valljam, kicsit jókedvre is derített Jeffree szórakozása. Hát ezt akarta, megértettem, hogy jobb kedvem legyen.
Bementem a hatalmas lakásba, megálltam az előszobában és körülnéztem. Az egész mit sem változott azóta, hogy legutóbb erre jártam, pedig már van vagy egy éve. Mióta Davey-ékhoz költöztem be, egyszer sem voltam itt. Azelőtt szinte minden hétvégémet itt töltöttem, Jeffree elég jól fizetett. Most is ösztönösen a hálószoba felé vettem az irányt, Jeffree azonban elém állt, hogy ne tudjak bemenni.
- Ne! – kiáltott rám, kétségbeesett hangon.
- Miért ne? – kérdeztem vissza, értetlenül.
- Na jó… - sóhajtotta, majd kinyitotta előttem a hálószoba ajtaját.
Beléptem, és a szám is tátva maradt a látványtól. A falon mindenhol képek, a képeken pedig én vagyok. Egyedül, Jade-vel, Davey-val… Mindenhol magamat láttam. Meglepetten néztem Jeffree felé, ő pedig szemmel láthatólag azon gondolkodott, mit mondjon.
- Mégis mit jelentsen ez? – kiabáltam rá. Nem sértődtem meg, és nem is haragudtam, de egyáltalán nem is örültem.
Jeffree felnézett rám, a szemeiben valami meglepő csillogást, vágyat véltem felfedezni.
- Hát csak ezt. – válaszolta halkan, aztán ajkait az enyémhez érintette erőszakosan, mire a Jade által okozott sebem ismét vérezni kezdett.
Elmerültem édes csókjában, viszonoztam is, és ekkor ő már egyáltalán nem volt erőszakos, nagyon is gyengéd volt velem. Tudtam, hogy ezt nem szabadna, ezért el akartam húzódni tőle, egyre inkább hátráltam, mígnem végül az ágyban kötöttünk ki. Pont úgy, mint régen, az éjszakát nála töltöttem.
Miseria cantare 3. fejezet
Miután kisírtam magam Jeffree vállán, idézőjelesen persze, eldöntöttem, hogy megbeszélem ezt az egész bonyodalmat Davey-val. Fogalmam sem volt róla azonban, hogy Jade megelőzött.
Indultam volna le a lépcsőn, ám közben meghallottam, hogy ők a nappaliban beszélgetnek. Nem mentem le, az emeletről hallgattam mi a téma.
- …és aztán azt mondta, el akarja hagyni a házat. El akar hagyni minket! – visította Jade kétségbeesetten.
- Na és akkor? Az ő dolga – válaszolta Davey, közben beleszívott cigarettájába, majd kifújva a füstöt folytatta. – Nem tarthatom vissza erőszakkal, ha ő nem akar maradni.
- De sírt! Valójában biztos nem akar menni! Kérlek, ne engedd… - könyörgött Jade, már szinte sírva.
Közben Davey felállt a kanapéról, az ablakhoz sétált, kinyitotta, és nézte az előtte elterülő tengerparti tájat. Ez Kalifornia varázsa.
- Az európai útról tud már? – kérdezte, hátra sem fordulva Jade felé.
- Tőlem biztos nem. Jeffree talán mondta neki. De nem gondolod, hogy tőled kellett volna megtudnia? Van fogalmad róla, mennyire dühös lesz? El fog hagyni! Csinálj már valamit, a kurva istenért is! – Jade egyre idegesebb lett, összevissza járkált a lakásban, sehogy sem tudott lenyugodni.
- Félsz, hogy elveszíted a legolcsóbb kurvádat? – kérdezte Davey, immáron egyenest Jade sötétbarna szemeibe nézve.
Nem tudtam, mi történt e mondat után, mert nem hallottam további beszélgetést, csak egy csattanást, s láttam, ahogy Davey arca egyre vörösebb. Jade felpofozta.
Leszaladtam hozzájuk gyorsan, bár magam sem tudtam, hogy Davey-t akartam védeni vagy Jade-t lenyugtatni.
- Mi folyik itt? – kérdezem.
Mindketten felnéztek rám hirtelen, nem számítottak rá, hogy csak így lerohanok.
- Lekurvázott! – nyafogta Jade sértődötten.
- Téged? – néztem rá értetlenül, bár valójában értettem mindent, hiszen hallottam, de a helyzet ezt megkívánta, miközben a röhögést alig tudtam elfojtani, végtére is komoly dologról lenne szó…
- Lófaszt. Téged.
- De hát az vagyok. Ebben mi a sértés? – Jade felháborodását valóban nem értettem.
Közben Davey szája vérzett, felrepedt az ütéstől. Bosszúra szomjazó, haragos tekintettel nézett Jade-ra, és már neki is ugrott volna, ha én nem állok közéjük. Szorosan átöleltem Davey-t, és nem engedtem el, míg legalább egy kicsit le nem nyugodott. Lenyaltam ajkairól a vért, és egyúttal meg is csókoltam, miközben a könnyeimnek már nem tudtam parancsolni.
- Kérlek… fejezzétek ezt be… elegem van ebből. Együtt akartatok élni, nyugodtan, erre jöttem én, és felborítottam a békét köztetek… Ha én nem lennék itt… Ha én eltűnnék… Még mindig minden rendben lenne… - sírtam. Egyre jobban elhomályosult a látásom, és ezzel együtt a gondolataim, az érzelmeim is összekuszálódtak.
Hirtelen Davey ölelt át engem. Nagyon meglepett, mindenre számítottam tőle csak erre nem, azt hittem el fog lökni magától, és újból Jade-nak megy, de nem úgy tett.
- Aise… Szeretlek – suttogta a fülembe. – Amint visszatértünk Európából, elveszlek feleségül.
Hirtelen nem is tudtam mit reagálni. A szemem sarkából láttam félig, Jade döbbent, sírásra kész arcát.
Indultam volna le a lépcsőn, ám közben meghallottam, hogy ők a nappaliban beszélgetnek. Nem mentem le, az emeletről hallgattam mi a téma.
- …és aztán azt mondta, el akarja hagyni a házat. El akar hagyni minket! – visította Jade kétségbeesetten.
- Na és akkor? Az ő dolga – válaszolta Davey, közben beleszívott cigarettájába, majd kifújva a füstöt folytatta. – Nem tarthatom vissza erőszakkal, ha ő nem akar maradni.
- De sírt! Valójában biztos nem akar menni! Kérlek, ne engedd… - könyörgött Jade, már szinte sírva.
Közben Davey felállt a kanapéról, az ablakhoz sétált, kinyitotta, és nézte az előtte elterülő tengerparti tájat. Ez Kalifornia varázsa.
- Az európai útról tud már? – kérdezte, hátra sem fordulva Jade felé.
- Tőlem biztos nem. Jeffree talán mondta neki. De nem gondolod, hogy tőled kellett volna megtudnia? Van fogalmad róla, mennyire dühös lesz? El fog hagyni! Csinálj már valamit, a kurva istenért is! – Jade egyre idegesebb lett, összevissza járkált a lakásban, sehogy sem tudott lenyugodni.
- Félsz, hogy elveszíted a legolcsóbb kurvádat? – kérdezte Davey, immáron egyenest Jade sötétbarna szemeibe nézve.
Nem tudtam, mi történt e mondat után, mert nem hallottam további beszélgetést, csak egy csattanást, s láttam, ahogy Davey arca egyre vörösebb. Jade felpofozta.
Leszaladtam hozzájuk gyorsan, bár magam sem tudtam, hogy Davey-t akartam védeni vagy Jade-t lenyugtatni.
- Mi folyik itt? – kérdezem.
Mindketten felnéztek rám hirtelen, nem számítottak rá, hogy csak így lerohanok.
- Lekurvázott! – nyafogta Jade sértődötten.
- Téged? – néztem rá értetlenül, bár valójában értettem mindent, hiszen hallottam, de a helyzet ezt megkívánta, miközben a röhögést alig tudtam elfojtani, végtére is komoly dologról lenne szó…
- Lófaszt. Téged.
- De hát az vagyok. Ebben mi a sértés? – Jade felháborodását valóban nem értettem.
Közben Davey szája vérzett, felrepedt az ütéstől. Bosszúra szomjazó, haragos tekintettel nézett Jade-ra, és már neki is ugrott volna, ha én nem állok közéjük. Szorosan átöleltem Davey-t, és nem engedtem el, míg legalább egy kicsit le nem nyugodott. Lenyaltam ajkairól a vért, és egyúttal meg is csókoltam, miközben a könnyeimnek már nem tudtam parancsolni.
- Kérlek… fejezzétek ezt be… elegem van ebből. Együtt akartatok élni, nyugodtan, erre jöttem én, és felborítottam a békét köztetek… Ha én nem lennék itt… Ha én eltűnnék… Még mindig minden rendben lenne… - sírtam. Egyre jobban elhomályosult a látásom, és ezzel együtt a gondolataim, az érzelmeim is összekuszálódtak.
Hirtelen Davey ölelt át engem. Nagyon meglepett, mindenre számítottam tőle csak erre nem, azt hittem el fog lökni magától, és újból Jade-nak megy, de nem úgy tett.
- Aise… Szeretlek – suttogta a fülembe. – Amint visszatértünk Európából, elveszlek feleségül.
Hirtelen nem is tudtam mit reagálni. A szemem sarkából láttam félig, Jade döbbent, sírásra kész arcát.
Miseria cantare 2. fejezet
Hajnalban még egy kicsit tudtam aludni, de aztán reggel már korán felébredtem. Azt hittem addigra a vérem rám fog száradni, és egész délelőtt zuhanyozhatok, ámde nem így történt. Nem is ott ébredtem, ahol elaludtam, magyarán nem Davey-nál. A saját szobámban tértem magamhoz, felöltözve és betakarva, mintha mi sem történt volna előző éjjel. Amint kinyitottam a szemem, Jeffree-vel találkozott a tekintetem. Nem volt ijesztő, csak baromira meglepő, így akkorát sikítottam, hogy a ház beleremegett.
- Mi a faszt keresel te az én szobámban, és én mi a faszt csinálok a saját szobámban?? – kiáltottam.
- Ne olyan hangosan, még a végén felébreszted. Nagyon haragszik rád. Jade szólt, hogy mentselek ki tőle. – Jeffree nem mondta ki, kire céloz, de egyértelmű volt.
- Aha. Akkor miért nem Jade foglalkozott velem?
- Nem akart a szemed elé kerülni. Azt hitte, te meg rá haragszol, mert miatta történt ez veled, és ő nagyon sajnálja a dolgot…
- Sajnálja? Ugyan… Tudhatná, hogy én ezt élvezem, hiszen volt már, hogy még ő is… - majdnem elmondtam olyat, amit nem kellett volna. Kicsit talán későn fogtam be a pofám.
- Ő is mit? – Jeffree gyanakodva felemelte a hangját.
- Semmit. Szóval, beszéljünk arról, hogy…
- Ne tereld a témát! – üvölt rám, majd halkabban folytatja. – Mit tett veled Jade?
Nagy levegőt vettem, tudtam, hogy nem menekülök a magyarázat elől.
- Én kértem meg, hogy velem legyen durvább. Egyrészt, mert mint te is tudod, mazochista vagyok. Másrészt pedig, így éreztem hozzám valónak, miután én tudtam, hogy ő és Davey ketten akarnak együtt élni, ennek ellenére én mégis bepofátlankodtam hozzájuk. Igaz, Davey ajánlotta fel nekem, és ebbe Jade is beleegyezett, de elég kellemetlenül éreztem volna magam, ha nem úgy bánik velem, ahogy én azt megérdemeltnek érzem – kis szünetet tartottam. – Most már elégedett vagy a válaszommal?
- Nem. – jelentette ki határozottan, elhidegült tekintettel. Meglepett.
- Miért? – kérdeztem vissza kíváncsian.
- Azért, mert egy ilyen nő, mint te, sokkal jobbat érdemel, minthogy orrba-szájba kínozzák. Hát nem emlékszel, mennyire más voltam én veled?
- De az más helyzet. Neked csak egy éjszakás szórakozás voltam, ahogy Jade-nek is, de Davey… ő belém szeretett, és bár tudtam, hogy ez nem jelent jót, viszonoztam az érzéseit. Nem tehettem róla…
- És arra sosem gondoltál, hogy én nem csak szórakoztam veled? – kérdezte, ismét üvöltve, majd folytatta. – Jade közelébe is csak azért akartam kerülni, hogy végül elhozzon ide hozzád. Én nem vagyok buzi, mint Davey-ék, hiába hiszi ezt mindenki, az egészet csak miattad csináltam. Tudod te, milyen kellemetlen volt ez nekem mindenki előtt?
Kezdtem úgy érezni, hogy egyre jobban megsértettem. Hosszú idő után most beszélgettünk először ilyen mélyen, nem akartam elrontani semmit, főleg nem az eddigi kapcsolatunkat, mert bár számtalanszor lefeküdtem vele pénzért, a barátságunk mindig megmaradt. A mostani szavai azonban mintha szíven szúrtak volna. Éreztem, hogy jogosan kiabál velem, és igaza is van: bajt hozok rá.
Eközben egy ajtó csapódását hallottam a folyosón, és lépesek közeledését az én szobám felé. Vártam, hogy majd valaki benyit, de semmi. Így aztán nyugodtan ki mertem mondani, amit éreztem abban a pillanatban, a könnyeimmel küszködve.
- Igazad van. Nem kellett volna… nem kellett volna beköltöznöm ebbe a házba. Mindenkinek csak kellemetlenséget okozok. Ha én nem vagyok itt, Davey és Jade élhetik ketten az életüket, ahogy akarják, és akkor neked sem kellett volna annyi mindenen keresztülmenned. Az lesz a legjobb, ha én elmegyek innen, itt hagyom ezt a házat minden itt szerzett emlékemmel együtt. Aztán ti is elfelejtetek engem, és mindegyikőtök boldogan él, amíg meg nem hal… - itt már majdnem elsírtam magam, és közben észre sem vettem, hogy az ajtó másik oldalán valaki hallgatózik. Csak akkor tűnt fel, amikor a lépések távolodását hallottam.
- Arra nem lesz semmi szükség – szólt közbe Jeffree. – Itt maradna üresen ez a hatalmas ház, nem érné meg.
- Üresen? – kérdeztem vissza értetlenül.
- Igen. Az AFI jövő hónapban koncertezni indul Európába. Davey nem szólt neked semmit erről?
- Nem, egy szót sem… - suttogtam magam elé alig érthetően, megtörten.
Azon gondolkodtam, vajon miért nem mondta meg nekem? Megígérte, hogy sosem lesznek titkai előttem, erre egy ilyen lényeges dolgot elhallgat… Megértem, hogy most haragszik rám, de nyilván nem tegnap éjjel döntötték el, hogy Európába mennek. Hamarabb nem tudott volna szólni? Ezt átgondolva, az előbbi szomorúságom egy perc alatt elkeseredett dühbe fordult át, bár még magam sem tudtam mit fogok tenni.
- Mi a faszt keresel te az én szobámban, és én mi a faszt csinálok a saját szobámban?? – kiáltottam.
- Ne olyan hangosan, még a végén felébreszted. Nagyon haragszik rád. Jade szólt, hogy mentselek ki tőle. – Jeffree nem mondta ki, kire céloz, de egyértelmű volt.
- Aha. Akkor miért nem Jade foglalkozott velem?
- Nem akart a szemed elé kerülni. Azt hitte, te meg rá haragszol, mert miatta történt ez veled, és ő nagyon sajnálja a dolgot…
- Sajnálja? Ugyan… Tudhatná, hogy én ezt élvezem, hiszen volt már, hogy még ő is… - majdnem elmondtam olyat, amit nem kellett volna. Kicsit talán későn fogtam be a pofám.
- Ő is mit? – Jeffree gyanakodva felemelte a hangját.
- Semmit. Szóval, beszéljünk arról, hogy…
- Ne tereld a témát! – üvölt rám, majd halkabban folytatja. – Mit tett veled Jade?
Nagy levegőt vettem, tudtam, hogy nem menekülök a magyarázat elől.
- Én kértem meg, hogy velem legyen durvább. Egyrészt, mert mint te is tudod, mazochista vagyok. Másrészt pedig, így éreztem hozzám valónak, miután én tudtam, hogy ő és Davey ketten akarnak együtt élni, ennek ellenére én mégis bepofátlankodtam hozzájuk. Igaz, Davey ajánlotta fel nekem, és ebbe Jade is beleegyezett, de elég kellemetlenül éreztem volna magam, ha nem úgy bánik velem, ahogy én azt megérdemeltnek érzem – kis szünetet tartottam. – Most már elégedett vagy a válaszommal?
- Nem. – jelentette ki határozottan, elhidegült tekintettel. Meglepett.
- Miért? – kérdeztem vissza kíváncsian.
- Azért, mert egy ilyen nő, mint te, sokkal jobbat érdemel, minthogy orrba-szájba kínozzák. Hát nem emlékszel, mennyire más voltam én veled?
- De az más helyzet. Neked csak egy éjszakás szórakozás voltam, ahogy Jade-nek is, de Davey… ő belém szeretett, és bár tudtam, hogy ez nem jelent jót, viszonoztam az érzéseit. Nem tehettem róla…
- És arra sosem gondoltál, hogy én nem csak szórakoztam veled? – kérdezte, ismét üvöltve, majd folytatta. – Jade közelébe is csak azért akartam kerülni, hogy végül elhozzon ide hozzád. Én nem vagyok buzi, mint Davey-ék, hiába hiszi ezt mindenki, az egészet csak miattad csináltam. Tudod te, milyen kellemetlen volt ez nekem mindenki előtt?
Kezdtem úgy érezni, hogy egyre jobban megsértettem. Hosszú idő után most beszélgettünk először ilyen mélyen, nem akartam elrontani semmit, főleg nem az eddigi kapcsolatunkat, mert bár számtalanszor lefeküdtem vele pénzért, a barátságunk mindig megmaradt. A mostani szavai azonban mintha szíven szúrtak volna. Éreztem, hogy jogosan kiabál velem, és igaza is van: bajt hozok rá.
Eközben egy ajtó csapódását hallottam a folyosón, és lépesek közeledését az én szobám felé. Vártam, hogy majd valaki benyit, de semmi. Így aztán nyugodtan ki mertem mondani, amit éreztem abban a pillanatban, a könnyeimmel küszködve.
- Igazad van. Nem kellett volna… nem kellett volna beköltöznöm ebbe a házba. Mindenkinek csak kellemetlenséget okozok. Ha én nem vagyok itt, Davey és Jade élhetik ketten az életüket, ahogy akarják, és akkor neked sem kellett volna annyi mindenen keresztülmenned. Az lesz a legjobb, ha én elmegyek innen, itt hagyom ezt a házat minden itt szerzett emlékemmel együtt. Aztán ti is elfelejtetek engem, és mindegyikőtök boldogan él, amíg meg nem hal… - itt már majdnem elsírtam magam, és közben észre sem vettem, hogy az ajtó másik oldalán valaki hallgatózik. Csak akkor tűnt fel, amikor a lépések távolodását hallottam.
- Arra nem lesz semmi szükség – szólt közbe Jeffree. – Itt maradna üresen ez a hatalmas ház, nem érné meg.
- Üresen? – kérdeztem vissza értetlenül.
- Igen. Az AFI jövő hónapban koncertezni indul Európába. Davey nem szólt neked semmit erről?
- Nem, egy szót sem… - suttogtam magam elé alig érthetően, megtörten.
Azon gondolkodtam, vajon miért nem mondta meg nekem? Megígérte, hogy sosem lesznek titkai előttem, erre egy ilyen lényeges dolgot elhallgat… Megértem, hogy most haragszik rám, de nyilván nem tegnap éjjel döntötték el, hogy Európába mennek. Hamarabb nem tudott volna szólni? Ezt átgondolva, az előbbi szomorúságom egy perc alatt elkeseredett dühbe fordult át, bár még magam sem tudtam mit fogok tenni.
Miseria cantare 1. fejezet
3 óra hajnalban. Itt fekszik mellettem, nézem elképesztően szexi meztelen testét. Nem csoda, hogy még egy kurvát is magához láncol. Na meg egy férfit is. Vicces így az éjszakai élet, ebben a házban amin Davey, Jade, és én osztozunk… Hol itt, hol ott éjszakázom. Végül is, kurva létemre, ezt én teljességgel elfogadhatónak érzem, na most a gáz csak az, hogy ők meg nem egészen. Kicsit elkalandoztam. Mindegy.
Davey ébredezik mellettem. Forgolódik, nyöszörög, arcát a párnái közé temeti, a kezével engem keres maga mellett.
- Ahmphmihse… - motyogja alig hallhatóan, de én értem.
- Mit akarsz? – felé hajolok, az arcunk szinte összeér. A sminkjét még éjszakára sem képes lemosni. Most komolyan, mintha egy élőhalottal dugna az ember… és a poén az, hogy nem tartom gusztustalannak, bár így a nemsokára felkelő nap fényében elég bizarr látvány, meg kell hagyni.
Előbb feltett kérdésemre a választ nem várom meg. Felkelek az ágyból, kimegyek a konyhába, inni valamit. Felöltözni nincs kedvem, mégis minek, hajnalban ki a francnak jutna eszébe a sötét lakásban járkálni rajtam kívül? Indulok lefelé a lépcsőn, épphogy pofára nem esek a sötétben, villanyt felkapcsolni nem akarok, nehogy megzavarjak valakit. Hirtelen fura hangokra leszek figyelmes, ha jól gondolom Jade szobájából. Biztos megint felhozott egy kurvát. Én már nem is vagyok elég neki..chh.. Tovább nem is nagyon érdekel a dolog, bár amikor elhaladok a szobája mellett, rá kell jöjjek, a hang nem is onnan érkezik. Amint leérek a nappaliba, megdöbbentő látványban kényszerülök részesülni. Egész pontosan a bejárati ajtóval szemben lévő kanapén, Jade és egy csaj… hát ezek már az emeletig sem bírták ki, mondhatom szép… Nem is zavartatom magam, hideg nyugodtsággal (legalábbis arra kényszerítve magam) megkerülöm őket, annyira elfoglaltak magukkal hogy ők sem vesznek észre engem. Amikor azonban már a konyhában kénytelen vagyok a világítást bekapcsolni, a nappaliba átszűrődő fényben nézem őket, tudjam már mennyivel jobb nálam az a kurva csaj… És akkor a vérnyomásom egy pillanat alatt 320-ra ugrik fel, a szemem hatszorosára kerekedik, Jade partnere láttán. Kurvának kurva, csak éppen nem lány.
Amit megláttam éppen, az nem mindennapi.
Jade Puget és Jeffree Star anyaszült meztelenül egymás szájában-seggében, az én házamban az én nappalimban az én kanapémon.
Én meg szintén meztelenül, a konyhaajtóban tökéletes díszkivilágításban, amikor is ők abbahagyják a dolgukat és felém néznek. Kicsit sem félreérthető…
- Hoppá. – mindössze ennyit tudok szólni a döbbenettől, még a szám is szinte tátva maradt. Két férfi akiknek jómagam is „ügyfele” voltam, most egymást baszták a szemem láttára. Mégis miféle más reakcióra lehettem volna képes?
- Aise?! – kiált fel Jade hasonló meglepettséggel.
- Mit keresel itt? – kérdezi Jeffree. Ez nekem elég volt ahhoz, hogy magamhoz térjek…
- Mégis mi a kibaszott hímringyó apádnak a faszát keresnék, a saját házamban? Ezt inkább én kérdezhetném tőled,Jeffree Star.
Jade idegesen kapkodja a fejét, hol engem hol rózsaszín hajú „kurváját” bámulva, egyértelműen látszik, hogy nem érti, mi van most.
- Ti… ismeritek egymást, vagy mi? – kérdi meglepetten.
- Davey által. – vágjuk rá kórusban, mire az említett személy megjelenik a lépcsőn.
- Mihhvhanvheleeeehm…? – próbálja kérdezni ásítások közepette. Annyira édes ilyenkor, ezzel a „most ébredtem jobb ha békén hagysz”-fejjel. Fél perc alatt felébred, bár szerintem azt hitte még álmodik. Hasonló reakció játszódik le benne, mint ami kicsivel előbb bennem is, csak neki az én látványommal bonyolultabb a helyzetet.
- Hármasban dugtok, és engem kihagytok mindenből? Szégyelljétek magatokat! Gyere Aise, hagyd már őket. – mondja nevetve, majd megragadja a csuklóm és maga után vonszol vissza fel az ő szobájába.
- Jeffree… ezt még… megbeszéljük… - kiabálok vissza feléjük útközben.
Felérünk Davey szobájába, ahol ő az ágyra lök engem, majd mindkét kezem erősen lefogja. Mélyen a szemembe néz, tekintetében vágy és harag keveredik.
- Elmondanád, mégis mit csináltál te velük odalenn? – sziszegi dühösen a fülembe, már majdnem kiabál velem. Érzem leheletét a nyakamon, egyszerre hideg és forró, beleborzongok, szinte az egész testem megrázkódik az ő teste alatt.
- Semmit, de… várj, félreérted. – jelentem ki határozottan, miközben undorral húzódok el tőle, ez persze csak színjáték a részemről, hiszen valójában imádom ezt a viselkedését. Nem a féltékenységet, csak a határozott erőszakosságot.
Nem szól semmit, percekig elgondolkozó arccal néz végig rajtam, s én rajta ugyanígy. Szinte tapintani lehet az ideges feszültséget a levegőben.
Mi lesz most? Megerősza…áú! A kurva életbe, mit csinál ez?!
A hirtelen éles fájdalom következtében gyorsan lehunytam a szemem – és most kinyitottam, újra végignéztem mindkettőnkön. Davey hosszú műkörmeivel belekapott a mellkasomba. Hosszú csíkban nem túl mély, de vérző sebet ejtett rajtam az imént. Megfogom a kezét, lenyalom róla saját testem vörös nedvét. A vér látványától és főként az ízétől én is izgalomba jövök, akárcsak ő. A tekintetében lévő kezdeti dühöt most egy kis időre valamiféle meghittség, szerelem váltja fel. Tényleg kis időre. Nem egészen két perc múlva, egy sunyi mosollyal találom szembe magam, amit nem tudok mire vélni, aztán végül is megértem, amikor az előbb még a melleimet véresre kaparó körmöket iszonyatos kínok kíséretében fenn érzékelem magamban.
Máskor imádnám, de most tudom, ez a megtorlás félreérthető tettemért. Nem esik jól, annyira fáj, éget, ordítok.
Szinte megkönnyebbülök, mikor túl esek ezen a borzalmas és valahol mégis édes érzésen. Davey szétkeni a véremet az egész testemen, nem hagy érintetlenül a dolog után, mint ahogy máskor teszi.
-Ez a büntetésed. – suttogja kegyetlenül rideg hangon.
Felöltözik és kimegy a szobából, engem pedig magamra hagy a vörössé vált fehér ágyon összekuporodva, egyedül zokogva a fájdalomtól. Lassan a könnyeim is vérré fognak válni.
Davey ébredezik mellettem. Forgolódik, nyöszörög, arcát a párnái közé temeti, a kezével engem keres maga mellett.
- Ahmphmihse… - motyogja alig hallhatóan, de én értem.
- Mit akarsz? – felé hajolok, az arcunk szinte összeér. A sminkjét még éjszakára sem képes lemosni. Most komolyan, mintha egy élőhalottal dugna az ember… és a poén az, hogy nem tartom gusztustalannak, bár így a nemsokára felkelő nap fényében elég bizarr látvány, meg kell hagyni.
Előbb feltett kérdésemre a választ nem várom meg. Felkelek az ágyból, kimegyek a konyhába, inni valamit. Felöltözni nincs kedvem, mégis minek, hajnalban ki a francnak jutna eszébe a sötét lakásban járkálni rajtam kívül? Indulok lefelé a lépcsőn, épphogy pofára nem esek a sötétben, villanyt felkapcsolni nem akarok, nehogy megzavarjak valakit. Hirtelen fura hangokra leszek figyelmes, ha jól gondolom Jade szobájából. Biztos megint felhozott egy kurvát. Én már nem is vagyok elég neki..chh.. Tovább nem is nagyon érdekel a dolog, bár amikor elhaladok a szobája mellett, rá kell jöjjek, a hang nem is onnan érkezik. Amint leérek a nappaliba, megdöbbentő látványban kényszerülök részesülni. Egész pontosan a bejárati ajtóval szemben lévő kanapén, Jade és egy csaj… hát ezek már az emeletig sem bírták ki, mondhatom szép… Nem is zavartatom magam, hideg nyugodtsággal (legalábbis arra kényszerítve magam) megkerülöm őket, annyira elfoglaltak magukkal hogy ők sem vesznek észre engem. Amikor azonban már a konyhában kénytelen vagyok a világítást bekapcsolni, a nappaliba átszűrődő fényben nézem őket, tudjam már mennyivel jobb nálam az a kurva csaj… És akkor a vérnyomásom egy pillanat alatt 320-ra ugrik fel, a szemem hatszorosára kerekedik, Jade partnere láttán. Kurvának kurva, csak éppen nem lány.
Amit megláttam éppen, az nem mindennapi.
Jade Puget és Jeffree Star anyaszült meztelenül egymás szájában-seggében, az én házamban az én nappalimban az én kanapémon.
Én meg szintén meztelenül, a konyhaajtóban tökéletes díszkivilágításban, amikor is ők abbahagyják a dolgukat és felém néznek. Kicsit sem félreérthető…
- Hoppá. – mindössze ennyit tudok szólni a döbbenettől, még a szám is szinte tátva maradt. Két férfi akiknek jómagam is „ügyfele” voltam, most egymást baszták a szemem láttára. Mégis miféle más reakcióra lehettem volna képes?
- Aise?! – kiált fel Jade hasonló meglepettséggel.
- Mit keresel itt? – kérdezi Jeffree. Ez nekem elég volt ahhoz, hogy magamhoz térjek…
- Mégis mi a kibaszott hímringyó apádnak a faszát keresnék, a saját házamban? Ezt inkább én kérdezhetném tőled,Jeffree Star.
Jade idegesen kapkodja a fejét, hol engem hol rózsaszín hajú „kurváját” bámulva, egyértelműen látszik, hogy nem érti, mi van most.
- Ti… ismeritek egymást, vagy mi? – kérdi meglepetten.
- Davey által. – vágjuk rá kórusban, mire az említett személy megjelenik a lépcsőn.
- Mihhvhanvheleeeehm…? – próbálja kérdezni ásítások közepette. Annyira édes ilyenkor, ezzel a „most ébredtem jobb ha békén hagysz”-fejjel. Fél perc alatt felébred, bár szerintem azt hitte még álmodik. Hasonló reakció játszódik le benne, mint ami kicsivel előbb bennem is, csak neki az én látványommal bonyolultabb a helyzetet.
- Hármasban dugtok, és engem kihagytok mindenből? Szégyelljétek magatokat! Gyere Aise, hagyd már őket. – mondja nevetve, majd megragadja a csuklóm és maga után vonszol vissza fel az ő szobájába.
- Jeffree… ezt még… megbeszéljük… - kiabálok vissza feléjük útközben.
Felérünk Davey szobájába, ahol ő az ágyra lök engem, majd mindkét kezem erősen lefogja. Mélyen a szemembe néz, tekintetében vágy és harag keveredik.
- Elmondanád, mégis mit csináltál te velük odalenn? – sziszegi dühösen a fülembe, már majdnem kiabál velem. Érzem leheletét a nyakamon, egyszerre hideg és forró, beleborzongok, szinte az egész testem megrázkódik az ő teste alatt.
- Semmit, de… várj, félreérted. – jelentem ki határozottan, miközben undorral húzódok el tőle, ez persze csak színjáték a részemről, hiszen valójában imádom ezt a viselkedését. Nem a féltékenységet, csak a határozott erőszakosságot.
Nem szól semmit, percekig elgondolkozó arccal néz végig rajtam, s én rajta ugyanígy. Szinte tapintani lehet az ideges feszültséget a levegőben.
Mi lesz most? Megerősza…áú! A kurva életbe, mit csinál ez?!
A hirtelen éles fájdalom következtében gyorsan lehunytam a szemem – és most kinyitottam, újra végignéztem mindkettőnkön. Davey hosszú műkörmeivel belekapott a mellkasomba. Hosszú csíkban nem túl mély, de vérző sebet ejtett rajtam az imént. Megfogom a kezét, lenyalom róla saját testem vörös nedvét. A vér látványától és főként az ízétől én is izgalomba jövök, akárcsak ő. A tekintetében lévő kezdeti dühöt most egy kis időre valamiféle meghittség, szerelem váltja fel. Tényleg kis időre. Nem egészen két perc múlva, egy sunyi mosollyal találom szembe magam, amit nem tudok mire vélni, aztán végül is megértem, amikor az előbb még a melleimet véresre kaparó körmöket iszonyatos kínok kíséretében fenn érzékelem magamban.
Máskor imádnám, de most tudom, ez a megtorlás félreérthető tettemért. Nem esik jól, annyira fáj, éget, ordítok.
Szinte megkönnyebbülök, mikor túl esek ezen a borzalmas és valahol mégis édes érzésen. Davey szétkeni a véremet az egész testemen, nem hagy érintetlenül a dolog után, mint ahogy máskor teszi.
-Ez a büntetésed. – suttogja kegyetlenül rideg hangon.
Felöltözik és kimegy a szobából, engem pedig magamra hagy a vörössé vált fehér ágyon összekuporodva, egyedül zokogva a fájdalomtól. Lassan a könnyeim is vérré fognak válni.
Your sins into me - AFI fanfiction
Már reggel fél kilenc van, és én még mindig az ágyban fekszem. Úgy érzem, lebetegedtem, a sok "gyógyszer" talán megtette hatását, egyre rosszabbul vagyok, hál istennek. Tegnap este...illetve éjjel... itt volt Ő...Visszagondolok rá, olyan kellemes, még ha beteg voltam, már akkor is, azt hiszem jó volt. Csak halvány emlék foszlányok maradtak meg a fejemben, de az érzés nem múlt el, nyilván megint durva volt, a nyakam is fáj és vérzik... Annyira szeretem, ha ilyen.
Elmerengek még egy kis ideig, aztán gondolataim közül a csengő hangja szakít ki.
Biztosan Ő az. Megint meg fog rá kérni... De hát azt hiszem már tegnap is mondtam, hogy beteg vagyok. Mindegy, ha Ő kér, én teljesítem.
Gyorsan felöltözök, a sebeimre sót szórok, majd lazán bekötöm mindet. Ezután az ajtóhoz sietek. Valóban ő az.
- Szia...- Köszön remegő hanggal. Nem értem, mi van most vele. Sosem szokott ilyen lenni.
- Szia. Baj van?
- Nincs, csak... Sajnálom. - Még sosem kért bocsánatot tőlem. Csak állok előtte dermedten, egy szavát sem értem, látja rajtam, ezért folytatja.
- Olyan durva voltam veled tegnap. Gondolom, nem emlékszel, nagyon be voltál drogozva, még az én nevem sem tudtad kimondani. Tudhattam volna, milyen vagy olyankor, mennyire gyűlölöd, amit teszek veled akkor. Sajnálom.
- Davey... mégis miről beszélsz? Mit tettél velem? - Most már kiabálok vele. Akármennyire is bánom, ideges vagyok, nem tagadhatom.
- Jade, nézz már magadra, mindened csupa vér... Majdnem megöltelek!
Valóban, a vérem szinte már rászáradt átázott ruháimra, a kötéseken keresztül is. Imádom ezt az érzést, és aki okozta, itt áll velem szemben. Ráemelem tekintetem, szólnék, de csak egy szót sikerül kinyögjek.
- Köszönöm.
- Köszönöd? De hát Jade, ez így nem mehet tovább, én... Én tönkreteszlek ha így folytatjuk, meg fogsz halni, most is akarom, azért jöttem... Mégis, tudom, mennyire gyűlölöd, ráadásul belehalhatsz...
- Ha meghalnék miattad, megölnélek, mielőtt megtennéd. Nem gyűlölöm ezt, tudhatnád, de nem ismersz. - a dühtől eltelve ordítok vele. Látom Davey arcán, mennyire megrémült, de a vágyai erősebbek a félelménél.
- Akkor engedd, hogy megismerjelek.
Közeledik felém, én hátrálnék, de elesek, egyre forrósodik a fejem és valami folyadék csorog rá amúgy is elázott ruhámra.
Közben ez az erőszakos vadállat, veszettül csókol, kötéseimet és ruháimat letépve, a nyakamat végig nyalja, majd hosszú körmeivel egyenként kikaparja sós sebeimet.
- Kérlek... Ne tegyük... - Tudom, hogy könyörgésem hasztalan. Hihetetlen erővel harap a nyakamba, újabb friss sebeket ejtve rajtam, s én éles hangon sikítok fülébe.
- Bocsáss meg... Szeretlek. - suttogja, de én már alig hallom szavait, mert az arcomon a vér folyását hatalmas zuhatag csobogásaként érzékelem.
Alig látok és alig hallok, de azt érzem, hogy ölelése forró és szinte kibírhatatlanul szoros, fáj tőle mindenem, ami csak fájni tud. Egy pillanatra mintha minden elcsendesedne és elhalkulna, nyugalmat érzek... Majd a következő pillanatban akaratlanul is a saját üvöltésemet hallom, és Davey testét érzem az enyémben. A fájdalmat, amit okoz, én élvezem és keserű örömként élem át, míg ő szenved tőle, jobban fáj neki, mint nekem.
Egy normális nő, és egy normális férfi, normális körülmények között, ilyenkor a fellegekben éreznék magukat. De mi ketten mások vagyunk, a mi kapcsolatunk elfogadhatatlan. Egy drogos, mazochista férfi, és egy annak sikolyaira izguló másik férfi, a pokol kínjait élik meg, miközben a vágyaik tüze égeti el őket, örökre egymásba hamvasztva. Két bűnös lélek, akiknek megnyugvást ad egymás kínzása, egymás fájdalmának látványa.
Ilyenek vagyunk mi, sosem változunk, tisztában vagyunk bűneinkkel, s örömmel élvezzük ki azokat, gyönyörű szenvedéseink közepette.
Elmerengek még egy kis ideig, aztán gondolataim közül a csengő hangja szakít ki.
Biztosan Ő az. Megint meg fog rá kérni... De hát azt hiszem már tegnap is mondtam, hogy beteg vagyok. Mindegy, ha Ő kér, én teljesítem.
Gyorsan felöltözök, a sebeimre sót szórok, majd lazán bekötöm mindet. Ezután az ajtóhoz sietek. Valóban ő az.
- Szia...- Köszön remegő hanggal. Nem értem, mi van most vele. Sosem szokott ilyen lenni.
- Szia. Baj van?
- Nincs, csak... Sajnálom. - Még sosem kért bocsánatot tőlem. Csak állok előtte dermedten, egy szavát sem értem, látja rajtam, ezért folytatja.
- Olyan durva voltam veled tegnap. Gondolom, nem emlékszel, nagyon be voltál drogozva, még az én nevem sem tudtad kimondani. Tudhattam volna, milyen vagy olyankor, mennyire gyűlölöd, amit teszek veled akkor. Sajnálom.
- Davey... mégis miről beszélsz? Mit tettél velem? - Most már kiabálok vele. Akármennyire is bánom, ideges vagyok, nem tagadhatom.
- Jade, nézz már magadra, mindened csupa vér... Majdnem megöltelek!
Valóban, a vérem szinte már rászáradt átázott ruháimra, a kötéseken keresztül is. Imádom ezt az érzést, és aki okozta, itt áll velem szemben. Ráemelem tekintetem, szólnék, de csak egy szót sikerül kinyögjek.
- Köszönöm.
- Köszönöd? De hát Jade, ez így nem mehet tovább, én... Én tönkreteszlek ha így folytatjuk, meg fogsz halni, most is akarom, azért jöttem... Mégis, tudom, mennyire gyűlölöd, ráadásul belehalhatsz...
- Ha meghalnék miattad, megölnélek, mielőtt megtennéd. Nem gyűlölöm ezt, tudhatnád, de nem ismersz. - a dühtől eltelve ordítok vele. Látom Davey arcán, mennyire megrémült, de a vágyai erősebbek a félelménél.
- Akkor engedd, hogy megismerjelek.
Közeledik felém, én hátrálnék, de elesek, egyre forrósodik a fejem és valami folyadék csorog rá amúgy is elázott ruhámra.
Közben ez az erőszakos vadállat, veszettül csókol, kötéseimet és ruháimat letépve, a nyakamat végig nyalja, majd hosszú körmeivel egyenként kikaparja sós sebeimet.
- Kérlek... Ne tegyük... - Tudom, hogy könyörgésem hasztalan. Hihetetlen erővel harap a nyakamba, újabb friss sebeket ejtve rajtam, s én éles hangon sikítok fülébe.
- Bocsáss meg... Szeretlek. - suttogja, de én már alig hallom szavait, mert az arcomon a vér folyását hatalmas zuhatag csobogásaként érzékelem.
Alig látok és alig hallok, de azt érzem, hogy ölelése forró és szinte kibírhatatlanul szoros, fáj tőle mindenem, ami csak fájni tud. Egy pillanatra mintha minden elcsendesedne és elhalkulna, nyugalmat érzek... Majd a következő pillanatban akaratlanul is a saját üvöltésemet hallom, és Davey testét érzem az enyémben. A fájdalmat, amit okoz, én élvezem és keserű örömként élem át, míg ő szenved tőle, jobban fáj neki, mint nekem.
Egy normális nő, és egy normális férfi, normális körülmények között, ilyenkor a fellegekben éreznék magukat. De mi ketten mások vagyunk, a mi kapcsolatunk elfogadhatatlan. Egy drogos, mazochista férfi, és egy annak sikolyaira izguló másik férfi, a pokol kínjait élik meg, miközben a vágyaik tüze égeti el őket, örökre egymásba hamvasztva. Két bűnös lélek, akiknek megnyugvást ad egymás kínzása, egymás fájdalmának látványa.
Ilyenek vagyunk mi, sosem változunk, tisztában vagyunk bűneinkkel, s örömmel élvezzük ki azokat, gyönyörű szenvedéseink közepette.
Until The End - Avenged sevenfold fanfiction
2010. január 6. Életem legszomorúbb napja. Itt állok a legjobb barátom temetésén, körülöttem mindenki sír...én miért nem tudok? Szótlanul nézem, ahogy leengedik a koporsót.
Rev, ha felkerültél a mennybe, akkor miért a föld alá temetnek el? Haragszom rád, tudd meg. Haragszom, mert itt hagytál. Mondd meg, mégis mihez kezdjek most? Nélküled már semmi nem lesz ugyanolyan. Inkább mennék én is utánad...
Hirtelen hideg érintést éreztem a vállamon, majd azt, hogy valami - vagy inkább valaki - rám nehezedett.
- Nem nézel ki túl jól. Minden rendben? - kérdezte Matt aggódó hangon.
- Ezt most komolyan kérdezted? Szerinted minden rendben van, mikor a legjobb barátom temetésén vagyok? - sziszegtem dühösen, könnyeimet visszatartva.
- Jól van na, bocs. Délután koncert Zackynál, Rev emlékére. Számítunk rád. - mondta bíztatóan, majd elment.
- Azt lesheted... - gondoltam. Ez a faszfej...mégis hogy képes ilyen lazán venni a dolgokat? Szegény Jimmy, biztosan már most forog a sírjában tőle...
Miután vége lett a temetésnek, egyből a kocsimhoz indultam, nem vártam meg a többieket. Nem akartam látni őket, nem akartam többet hallani a délutánról sem. Ugyanakkor hazamenni se voltam képes, így inkább bejártam az egész várost, annak reményében, hogy hátha kitisztulnak a gondolataim. Sok idő eltelt közben, de még mindig volt lehetőségem elmenni Zacky-hoz a koncertünkre. Végül úgy döntöttem, mégis ott leszek. Útközben hülye gondolatok jártak a fejemben...Biztos jól van ez így? Elvégre tulajdonképpen ez lesz az első koncertünk Rev nélkül, még így is, hogy csak magunknak játszunk. Mi van, ha véletlenül elkap a hév, és túl jól fogom érezni magam? Azt nem lenne szabad, hiszen nem szórakozni akarunk.
Annyira elgondolkoztam, hogy észre sem vettem, már rég elszáguldottam Zacky háza előtt. Visszafordultam, kiszálltam a kocsiból, becsöngettem. Matt nyitott ajtót.
- Már hiányoltunk. De tudtam, hogy eljössz. - üdvözölt.
- Nem volt jobb dolgom. - szúrós szemekkel néztem rá, hogy lássa, nem jókedvemből vagyok itt.
Bementünk a lakásba. Már mindenki itt volt, mindenki holt részeg. Tessék Jimmy, gyászoljunk téged...Mondhatom, szép.
Nem szóltam egy szót sem, sarkon fordultam és távozni készültem, de Matt csuklón ragadott.
- Mi bajod van?
- Szerinted? Bunkó... - üvöltöttem s kitéptem kezem a szorításából, mire a többiek is felfigyeltek. Zackyéval találkozott a tekintetem, és reméltem, hogy egy pillantásból veszi a lapot: kurva mérges vagyok rájuk. Azonban nem úgy nézett ki, mint aki bármit is képes lenne felfogni...
- Beszélni akarok veled. - próbálkozott újra Matt.
- Leszarom. - morogtam, majd beültem a kocsimba és elhajtottam.
Ismét tettem pár kört a város körül mielőtt haza indultam. Elmentem a temetőbe is, bár lehet nem kellett volna. Leültem Jimmy sírjának szélére, könnyes szemmel felnéztem a már csillagos égre, és beszélni kezdtem hozzá. Éreztem, hogy Rev hallja, amit mondok.
- Ne sírj, barátom. Nem sokáig lesz ez így. Hamarosan találkozni fogunk...Biztos vagyok benne. - ennél többet nem tudtam mondani.
Az Afterlife-ot halkan dúdolgatva hazafelé vettem az irányt, ezúttal gyalog. A sötétben nem igazán tudtam merre megyek, csak ösztönösen mentem tovább és tovább, míg végül Jimmy háza előtt kötöttem ki. Nem volt bezárva az ajtó, mintha Rev tudta volna hogy jövök, így be tudtam menni. Megálltam a hatalmas lakás közepén, szétnéztem hogy tényleg nincs itt senki, aztán levetettem magam a kanapéra. Talán el is aludhattam, nem tudom, nem voltam magamnál egészen. Később felkeltem, mert iszonyatosan fájt a fejem. Kerestem és találtam is valami jó erős gyógyszert, bevettem belőle egyet...kettőt...hármat...és még ki tudja mennyit.
Jimmyt ismerve tudtam, hogy a biztonság kedvéért mindig tartott magánál fegyvert. Nem kellett hozzá sok kreativitás, hogy kitaláljam, az ágya alatt tartotta. Előkerestem. Nézegettem egy darabig, milyen szép pisztoly. Először a gitáromra lőttem vele. Szépen hangzott, ahogyan a húrok egymás után szakadtak, ez a hang beleégett a szívembe, mintha saját magamat öltem volna.
Újra meghúztam a ravaszt, de nem néztem hová lőttem vagy hogyan tartottam a pisztolyt. Csak azt éreztem, hogy zuhanok, egyre mélyebbre, mintha vízben vagy a levegőben lebegnék. Hihetetlenül kellemes érzés volt. Boldog voltam, főleg mert Jimmy velem volt, felém nyújtotta a kezét én pedig elfogadtam. Mosolygott, épp úgy, ahogyan én is.
Másnap reggel az újságok címlapján közölték a szörnyű hírt:
"Synyster Gatest, az Avenged Sevenfold gitárosát holtan találták a zenekar nem rég elhunyt dobosának, Jimmy The Rev Sullivan-nak házában. A halál oka valószínűleg öngyilkosság."
Rev, ha felkerültél a mennybe, akkor miért a föld alá temetnek el? Haragszom rád, tudd meg. Haragszom, mert itt hagytál. Mondd meg, mégis mihez kezdjek most? Nélküled már semmi nem lesz ugyanolyan. Inkább mennék én is utánad...
Hirtelen hideg érintést éreztem a vállamon, majd azt, hogy valami - vagy inkább valaki - rám nehezedett.
- Nem nézel ki túl jól. Minden rendben? - kérdezte Matt aggódó hangon.
- Ezt most komolyan kérdezted? Szerinted minden rendben van, mikor a legjobb barátom temetésén vagyok? - sziszegtem dühösen, könnyeimet visszatartva.
- Jól van na, bocs. Délután koncert Zackynál, Rev emlékére. Számítunk rád. - mondta bíztatóan, majd elment.
- Azt lesheted... - gondoltam. Ez a faszfej...mégis hogy képes ilyen lazán venni a dolgokat? Szegény Jimmy, biztosan már most forog a sírjában tőle...
Miután vége lett a temetésnek, egyből a kocsimhoz indultam, nem vártam meg a többieket. Nem akartam látni őket, nem akartam többet hallani a délutánról sem. Ugyanakkor hazamenni se voltam képes, így inkább bejártam az egész várost, annak reményében, hogy hátha kitisztulnak a gondolataim. Sok idő eltelt közben, de még mindig volt lehetőségem elmenni Zacky-hoz a koncertünkre. Végül úgy döntöttem, mégis ott leszek. Útközben hülye gondolatok jártak a fejemben...Biztos jól van ez így? Elvégre tulajdonképpen ez lesz az első koncertünk Rev nélkül, még így is, hogy csak magunknak játszunk. Mi van, ha véletlenül elkap a hév, és túl jól fogom érezni magam? Azt nem lenne szabad, hiszen nem szórakozni akarunk.
Annyira elgondolkoztam, hogy észre sem vettem, már rég elszáguldottam Zacky háza előtt. Visszafordultam, kiszálltam a kocsiból, becsöngettem. Matt nyitott ajtót.
- Már hiányoltunk. De tudtam, hogy eljössz. - üdvözölt.
- Nem volt jobb dolgom. - szúrós szemekkel néztem rá, hogy lássa, nem jókedvemből vagyok itt.
Bementünk a lakásba. Már mindenki itt volt, mindenki holt részeg. Tessék Jimmy, gyászoljunk téged...Mondhatom, szép.
Nem szóltam egy szót sem, sarkon fordultam és távozni készültem, de Matt csuklón ragadott.
- Mi bajod van?
- Szerinted? Bunkó... - üvöltöttem s kitéptem kezem a szorításából, mire a többiek is felfigyeltek. Zackyéval találkozott a tekintetem, és reméltem, hogy egy pillantásból veszi a lapot: kurva mérges vagyok rájuk. Azonban nem úgy nézett ki, mint aki bármit is képes lenne felfogni...
- Beszélni akarok veled. - próbálkozott újra Matt.
- Leszarom. - morogtam, majd beültem a kocsimba és elhajtottam.
Ismét tettem pár kört a város körül mielőtt haza indultam. Elmentem a temetőbe is, bár lehet nem kellett volna. Leültem Jimmy sírjának szélére, könnyes szemmel felnéztem a már csillagos égre, és beszélni kezdtem hozzá. Éreztem, hogy Rev hallja, amit mondok.
- Ne sírj, barátom. Nem sokáig lesz ez így. Hamarosan találkozni fogunk...Biztos vagyok benne. - ennél többet nem tudtam mondani.
Az Afterlife-ot halkan dúdolgatva hazafelé vettem az irányt, ezúttal gyalog. A sötétben nem igazán tudtam merre megyek, csak ösztönösen mentem tovább és tovább, míg végül Jimmy háza előtt kötöttem ki. Nem volt bezárva az ajtó, mintha Rev tudta volna hogy jövök, így be tudtam menni. Megálltam a hatalmas lakás közepén, szétnéztem hogy tényleg nincs itt senki, aztán levetettem magam a kanapéra. Talán el is aludhattam, nem tudom, nem voltam magamnál egészen. Később felkeltem, mert iszonyatosan fájt a fejem. Kerestem és találtam is valami jó erős gyógyszert, bevettem belőle egyet...kettőt...hármat...és még ki tudja mennyit.
Jimmyt ismerve tudtam, hogy a biztonság kedvéért mindig tartott magánál fegyvert. Nem kellett hozzá sok kreativitás, hogy kitaláljam, az ágya alatt tartotta. Előkerestem. Nézegettem egy darabig, milyen szép pisztoly. Először a gitáromra lőttem vele. Szépen hangzott, ahogyan a húrok egymás után szakadtak, ez a hang beleégett a szívembe, mintha saját magamat öltem volna.
Újra meghúztam a ravaszt, de nem néztem hová lőttem vagy hogyan tartottam a pisztolyt. Csak azt éreztem, hogy zuhanok, egyre mélyebbre, mintha vízben vagy a levegőben lebegnék. Hihetetlenül kellemes érzés volt. Boldog voltam, főleg mert Jimmy velem volt, felém nyújtotta a kezét én pedig elfogadtam. Mosolygott, épp úgy, ahogyan én is.
Másnap reggel az újságok címlapján közölték a szörnyű hírt:
"Synyster Gatest, az Avenged Sevenfold gitárosát holtan találták a zenekar nem rég elhunyt dobosának, Jimmy The Rev Sullivan-nak házában. A halál oka valószínűleg öngyilkosság."
A kóbor macska otthona : a sátán és az angyal
Már megint csak esik az eső, és én már megint csak a sorsom elől menekülök. Ez a vihar mintha a lelkemben is ugyanúgy feltámadt volna, mint a felhők közt. Talán a jóisten is az égben, értem zokog ennyire... Istenem, ne sajnálj! Inkább vedd el nyomorult életem, küldj rám onnan az égből egy villám csapást ami végre a pokolra taszíthat...
Érzem, hogy a szomorúság teljesen elárasztja a lelkem. Könnycseppek százai csendben folynak végig arcomon...Így akaratlanul is, elbúcsúztam a múltamtól, az életemtől, mindentől.
Hol van már a sátán a pokolból?
...
Tiszta szívből reméltem, hogy az a hideg érintés a vállamon, a sors keze. Felnéztem könnyes szemeimmel, és biztos voltam benne, hogy aki előttem áll az minden csak nem az a sátán akit annyira vártam.
Sokféle zavart érzelmet láttam a tekintetében. De mégis mosolygott...én is. Pedig azt hittem, soha többé nem leszek rá képes.
Úgy éreztem, mintha a vihar elcsendesedett volna a lelkemben, és mikor felnéztem az égre, eltűnt a sötétség és ragyogó napfény borította be a tájat körülöttünk.
Vagy talán nem is a napnak, hanem ennek a csodás angyalnak volt a ragyogása.
...
Hát így kerültem én a pokol helyett a mennyországba, így lettem sátán helyett angyal, már majdnem egy évvel ezelőtt.
Érzem, hogy a szomorúság teljesen elárasztja a lelkem. Könnycseppek százai csendben folynak végig arcomon...Így akaratlanul is, elbúcsúztam a múltamtól, az életemtől, mindentől.
Hol van már a sátán a pokolból?
...
Tiszta szívből reméltem, hogy az a hideg érintés a vállamon, a sors keze. Felnéztem könnyes szemeimmel, és biztos voltam benne, hogy aki előttem áll az minden csak nem az a sátán akit annyira vártam.
Sokféle zavart érzelmet láttam a tekintetében. De mégis mosolygott...én is. Pedig azt hittem, soha többé nem leszek rá képes.
Úgy éreztem, mintha a vihar elcsendesedett volna a lelkemben, és mikor felnéztem az égre, eltűnt a sötétség és ragyogó napfény borította be a tájat körülöttünk.
Vagy talán nem is a napnak, hanem ennek a csodás angyalnak volt a ragyogása.
...
Hát így kerültem én a pokol helyett a mennyországba, így lettem sátán helyett angyal, már majdnem egy évvel ezelőtt.
Fájdalmaim
Hiába kérdezed, milyennek láttalak egykor és milyennek látlak most. Nem akarok válaszolni, a szavakat úgyis elfújja a szél. Nem akarok sírni, az esőben úgysem látszanak a könnyek. Nem akartam érezni, mégis fájt...
Fájt, hogy nem bíztál bennem és én sem bíztam benned.
Fájt, hogy az igazságot soha nem tőled tudtam meg.
Fájt, hogy a jó akaratod is gonoszságban nyilvánult meg.
Fájt, hogy - szerinted - én voltam a hibás.
Fájt, hogy nem úgy szerettél hogy én azt érezhettem volna.
Fájt, hogy elhittem azokat a hazug, üres szavakat.
Fájt, hogy sosem válthattam valóra az álmaimat.
Fájt, hogy nem élhettem úgy mint bárki más.
De most már nem fáj semmi. Gyűlölni könnyebb, mint megbocsátani.
Azért remélem, hogy a pokolban még találkozunk.
Fájt, hogy nem bíztál bennem és én sem bíztam benned.
Fájt, hogy az igazságot soha nem tőled tudtam meg.
Fájt, hogy a jó akaratod is gonoszságban nyilvánult meg.
Fájt, hogy - szerinted - én voltam a hibás.
Fájt, hogy nem úgy szerettél hogy én azt érezhettem volna.
Fájt, hogy elhittem azokat a hazug, üres szavakat.
Fájt, hogy sosem válthattam valóra az álmaimat.
Fájt, hogy nem élhettem úgy mint bárki más.
De most már nem fáj semmi. Gyűlölni könnyebb, mint megbocsátani.
Azért remélem, hogy a pokolban még találkozunk.
Egy nap veled
Lassan ébredezek. Itthon vagyok még? Ja, nem. Korán keltem, korán indultam, és már kb. fél úton járhatok. Kinézek az ablakon, alig látok valamit, sehol semmi, csak a nagy pusztaság. Elrohan mellettem a tavaszi táj. Azon gondolkozom, vajon te is ugyanezt látod, amikor jössz? Nyilvánvalóan igen. A te szemed ugyanezt a tájat, ugyanezt az útvonalat nézi végig. Ez olyan furcsa érzés.
Gondolataim közül egy teljesen ismeretlen, jelentéktelen hang szakít ki.
- Szabad ez a hely? – kérdezi.
- Nem… ööö… várok valakit. – vágom rá hirtelen, persze ebből egy szó sem igaz. Egyedül vagyok, elszöktem hajnalban. Megígértem, hogy vigyázni fogok magamra is. Hagyjon itt mindenki békén, van elég hely, rajtam kívül is.
Kicsit már elfáradtam, sokat ültem egy helyben, elfáradtam. Semmit sem csinálok, és ilyen fárasztó az utazás. Egy pillanatra elszégyellem magam: ilyen fáradtságra vagy utalva, amikor te jössz, miattam.
Közben sok idő eltelik, aztán végre megérkezek a célomhoz. Leszállok a vonatról, ugyanúgy ahogy te is teszed, a lábam ugyanazt a talajt érinti először, ahová te már sokszor léptél, miattam. Most én teszem miattad.
Hiába néztem át otthon előre a térképen, merre fogok menni… Itt valahogy felfordult a világ, fogalmam sincs, hol vagyok. Felhívhatnálak, jut eszembe, de a gondolatot el is vetem hamar, hiszen azzal elárulnám magam :) Így inkább elmegyek a legközelebbi buszmegállóba, ott várakozok, jön egy busz, felszállok, megkérdem hová megy. Tökéletes.
Kb. háromnegyed óra újabb utazás után végre ismerős környékre érek. Nem tudom mennyi az idő, úgy fél tíz körül járhat, igyekeztem akkor érkezni, amikor te is szoktál. Innentől már nincs megállás, magamra vagyok utalva, meg a kissé hiányos emlékezetemre. A buszról leszállva gyalog folytatom utam, már nem vagyok messze, a közelséged kezdem érezni… Elindulok egy irányba, és ismerősnek tűnő épületek sorakoznak fel előttem. Nem tévedek el, és nem is összevissza járkálok, a célomat követem, ebben a szép városban, mintha otthon lennék. Hosszú utcák követik egymást, és én végig tudom, most arra kell mennem, aztán arra, és arra, és így tovább, itt jobbra, itt egyenesen.
Megérkeztem.
A ház ahol laksz. Hát itt vagyok. Megállok a kapu előtt, és gondolkozom, telefonon hívjalak ki, vagy csak a csengőt vegyem igénybe. Utóbbi lehetőség mellett döntök. Pár percen belül szép fiatal nő jön ajtót nyitni. Édesanyád az. Mögötte vidám kislány nevetve ugrándozik, a testvéred, a mi kis közösünk, annyira boldog most.
- Jó napot, én most… szóval hogy… Gábort keresem… - szólok zavaromban, alig tudom mit mondjak, biztos olyan hülyén hallatszik minden szavam…
- Szia, örülünk hogy itt vagy. Nincs itthon. Megvárod, vagy…
- Nincs? – kérdezek vissza meglepve. Magam se tudom miért lepődtem meg, hiszen nem is volt előre megbeszélve az itt létem.
- Nincs, nem rég ment el itthonról. De szólhatok neki, hogy jöjjön haza. Megvárod, bejössz addig? – ajánlja fel anyukád kedvesen nekem. Mindig olyan segítőkésznek érzem a szavait.
- Köszönöm nem kell, majd én szólok neki, megkeresem. – nagyon igyekszem, hogy meglepettségem takarjam. Ő azonban úgy néz rám, mintha tudta volna, hogy itt leszek.
Moncsi szintén, ugyanígy körbeugrál vidáman, mint aki már várt.
- Bejössz? Ugye bejössz? Jössz játszani? – kérdezget vigyorogva. Úgy terveztem, hogy idekint foglak megvárni, de hát hogyan is tudnék ennek a vidám mosolynak ellenállni.
- Igen… - simogatom meg arcát, viszonozva a mosolyt is.
Az ajtó már nyitva áll előttem, belépek a házba, zavaromban üdvözlök mindenkit. Édesanyád felkísér a szobádba.
- Van nálad telefon? – kérdezi, miközben segítőkészen venné elő a sajátját, hogy azzal hívjalak.
- Van, köszönöm. Meglepetésnek szántam, hogy… érti… - mosolygok zavarban. Viszonzásra talál a mosoly, anyud kedves és szép arcán. Mindent ért, hihetetlen. Ennyire átlátszó lennék?
Leülök az ágyad szélére, testvéreid jönnek és ide telepednek mellém, milyen kis édesek mind :) Kezembe veszem a telefont, és azonnal hívlak, bár tudom a számod fejből, most mégis meg kell keressem zavaromban. Perceken belül a vonal másik végéről, a te édes hangod cseng a fülembe.
- Halló, tessék? – szólalsz meg, és bizonyára tőlem vársz választ. Én azonban gyorsan testvéreid kezébe nyomom a telefont, hogy ők együtt mondják neked az általam közvetített szavakat. Ez csak hirtelen ötletem volt, de tény, h az egyik legnagyobb meglepetés ami valaha is eszembe jutott, és erre a gondolatra akaratlanul is magabiztosan elmosolyodtam. Kár volt… Lelepleződtem.:D
- Gábor gyere gyorsan haza, mert…a Letti mindig mosolyog!! – mondják kórusban.
- Hogy micsoda? Ne szórakozzatok már. De rendben van, megyek.– mondod hitetlenül csodálkozva. Aztán ránézel a telefonodra, és valóban, tulajdonképpen velem beszéltél… Itt értetted meg igazán a helyzetet, és hogy miért mosolyogtam. Gyorsan rohansz hazafelé, mintha attól tartanál, hogy mire hazaérsz én nem leszek ott. Közben én gondolkozok, elinduljak eléd, vagy maradjak itt a szobádban, de a gondolataim ismét elvetem, ennyi csodálkozva mosolygó szempár láttán. Velük együtt várakozok itt, s közben ők mesélnek nekem, pedig épp fordítva terveztem, én akartam nekik valami szépet, és lám fordítva sikerült… Aztán egyikük, Miki, elszalad, hallok utána valami csörömpölést a másik szobából, aztán látom őt visszajönni, két papírral a kezében. Egyiket Móninak nyújtja, a másik nála marad, majd ketten oda adják nekem.
- Neked csináltuk. – mondják lelkesedve.
Megköszönöm, és puszit nyomok mindegyikük arcára.
Halljuk a rohanó lépéseket a lépcsőn felfelé, mind tudjuk, hazaértél végre, örömmel vártunk.
- Most nem hívjuk fel? – kérdi Zsuzsi viccelődve, és már veszi is elő a telefont.
- Megpróbálhatod – mondom neki felnevetve.
- És megint mosolyog! – kiált fel Móni. Megzabálom őket, annyira aranyosak. :)
Közben nyílik az ajtó, de nem jössz be egészen, csak belépsz.
- Mi folyik itt a szobámban míg nem vagyok itthon? – kérdőre vont tekintettel nézel végig rajtunk, de emellett az arcodban tükröződik a meglepettség is, és a megértés is.
- Mivel a Letti mindjárt sír, valószínűleg a Duna fog folyni oda vissza – mondta valamelyik testvéred, de mire válaszolhattam volna rá, mindahányan eltűntek gyorsan… De vicces valaki.:D
Mikor csend lett körülöttünk, én fel akartam állni az ágyról és menni feléd, de te hamarabb előttem teremtél és szorosan átöleltél. Viszonoztam az ölelésed, nem engedtelek. Annyira szeretlek.
- Hiányoztál. – suttogod a fülembe.
- Te is nekem. Bocsáss meg… - akárki is mondta hogy Dunát folyasztok a szoba közepére a könnyeimből, nyilván igaza volt. :$
- De hát miért?
- Hívatlanul jöttem… És… Szóval tudod… Sajnálom…
- Sose bánd. Szeretlek. – leülsz mellém az ágyra, elfektetsz az öledben. Olyan jó így… Mielőtt egy szót is szólhattam volna, emeletes ágyba kerültünk. :P
- És szereted azt is ha tiéd a döntés, úgy látom..
- Egyértelműen. :P Gyönyörű vagy.
- Köszönöm :$ Imádlak. - mindig annyira zavarba hozol, alig tudok mit mondani.
- Én is téged, kicsi porcelán cicám.
<3
Gondolataim közül egy teljesen ismeretlen, jelentéktelen hang szakít ki.
- Szabad ez a hely? – kérdezi.
- Nem… ööö… várok valakit. – vágom rá hirtelen, persze ebből egy szó sem igaz. Egyedül vagyok, elszöktem hajnalban. Megígértem, hogy vigyázni fogok magamra is. Hagyjon itt mindenki békén, van elég hely, rajtam kívül is.
Kicsit már elfáradtam, sokat ültem egy helyben, elfáradtam. Semmit sem csinálok, és ilyen fárasztó az utazás. Egy pillanatra elszégyellem magam: ilyen fáradtságra vagy utalva, amikor te jössz, miattam.
Közben sok idő eltelik, aztán végre megérkezek a célomhoz. Leszállok a vonatról, ugyanúgy ahogy te is teszed, a lábam ugyanazt a talajt érinti először, ahová te már sokszor léptél, miattam. Most én teszem miattad.
Hiába néztem át otthon előre a térképen, merre fogok menni… Itt valahogy felfordult a világ, fogalmam sincs, hol vagyok. Felhívhatnálak, jut eszembe, de a gondolatot el is vetem hamar, hiszen azzal elárulnám magam :) Így inkább elmegyek a legközelebbi buszmegállóba, ott várakozok, jön egy busz, felszállok, megkérdem hová megy. Tökéletes.
Kb. háromnegyed óra újabb utazás után végre ismerős környékre érek. Nem tudom mennyi az idő, úgy fél tíz körül járhat, igyekeztem akkor érkezni, amikor te is szoktál. Innentől már nincs megállás, magamra vagyok utalva, meg a kissé hiányos emlékezetemre. A buszról leszállva gyalog folytatom utam, már nem vagyok messze, a közelséged kezdem érezni… Elindulok egy irányba, és ismerősnek tűnő épületek sorakoznak fel előttem. Nem tévedek el, és nem is összevissza járkálok, a célomat követem, ebben a szép városban, mintha otthon lennék. Hosszú utcák követik egymást, és én végig tudom, most arra kell mennem, aztán arra, és arra, és így tovább, itt jobbra, itt egyenesen.
Megérkeztem.
A ház ahol laksz. Hát itt vagyok. Megállok a kapu előtt, és gondolkozom, telefonon hívjalak ki, vagy csak a csengőt vegyem igénybe. Utóbbi lehetőség mellett döntök. Pár percen belül szép fiatal nő jön ajtót nyitni. Édesanyád az. Mögötte vidám kislány nevetve ugrándozik, a testvéred, a mi kis közösünk, annyira boldog most.
- Jó napot, én most… szóval hogy… Gábort keresem… - szólok zavaromban, alig tudom mit mondjak, biztos olyan hülyén hallatszik minden szavam…
- Szia, örülünk hogy itt vagy. Nincs itthon. Megvárod, vagy…
- Nincs? – kérdezek vissza meglepve. Magam se tudom miért lepődtem meg, hiszen nem is volt előre megbeszélve az itt létem.
- Nincs, nem rég ment el itthonról. De szólhatok neki, hogy jöjjön haza. Megvárod, bejössz addig? – ajánlja fel anyukád kedvesen nekem. Mindig olyan segítőkésznek érzem a szavait.
- Köszönöm nem kell, majd én szólok neki, megkeresem. – nagyon igyekszem, hogy meglepettségem takarjam. Ő azonban úgy néz rám, mintha tudta volna, hogy itt leszek.
Moncsi szintén, ugyanígy körbeugrál vidáman, mint aki már várt.
- Bejössz? Ugye bejössz? Jössz játszani? – kérdezget vigyorogva. Úgy terveztem, hogy idekint foglak megvárni, de hát hogyan is tudnék ennek a vidám mosolynak ellenállni.
- Igen… - simogatom meg arcát, viszonozva a mosolyt is.
Az ajtó már nyitva áll előttem, belépek a házba, zavaromban üdvözlök mindenkit. Édesanyád felkísér a szobádba.
- Van nálad telefon? – kérdezi, miközben segítőkészen venné elő a sajátját, hogy azzal hívjalak.
- Van, köszönöm. Meglepetésnek szántam, hogy… érti… - mosolygok zavarban. Viszonzásra talál a mosoly, anyud kedves és szép arcán. Mindent ért, hihetetlen. Ennyire átlátszó lennék?
Leülök az ágyad szélére, testvéreid jönnek és ide telepednek mellém, milyen kis édesek mind :) Kezembe veszem a telefont, és azonnal hívlak, bár tudom a számod fejből, most mégis meg kell keressem zavaromban. Perceken belül a vonal másik végéről, a te édes hangod cseng a fülembe.
- Halló, tessék? – szólalsz meg, és bizonyára tőlem vársz választ. Én azonban gyorsan testvéreid kezébe nyomom a telefont, hogy ők együtt mondják neked az általam közvetített szavakat. Ez csak hirtelen ötletem volt, de tény, h az egyik legnagyobb meglepetés ami valaha is eszembe jutott, és erre a gondolatra akaratlanul is magabiztosan elmosolyodtam. Kár volt… Lelepleződtem.:D
- Gábor gyere gyorsan haza, mert…a Letti mindig mosolyog!! – mondják kórusban.
- Hogy micsoda? Ne szórakozzatok már. De rendben van, megyek.– mondod hitetlenül csodálkozva. Aztán ránézel a telefonodra, és valóban, tulajdonképpen velem beszéltél… Itt értetted meg igazán a helyzetet, és hogy miért mosolyogtam. Gyorsan rohansz hazafelé, mintha attól tartanál, hogy mire hazaérsz én nem leszek ott. Közben én gondolkozok, elinduljak eléd, vagy maradjak itt a szobádban, de a gondolataim ismét elvetem, ennyi csodálkozva mosolygó szempár láttán. Velük együtt várakozok itt, s közben ők mesélnek nekem, pedig épp fordítva terveztem, én akartam nekik valami szépet, és lám fordítva sikerült… Aztán egyikük, Miki, elszalad, hallok utána valami csörömpölést a másik szobából, aztán látom őt visszajönni, két papírral a kezében. Egyiket Móninak nyújtja, a másik nála marad, majd ketten oda adják nekem.
- Neked csináltuk. – mondják lelkesedve.
Megköszönöm, és puszit nyomok mindegyikük arcára.
Halljuk a rohanó lépéseket a lépcsőn felfelé, mind tudjuk, hazaértél végre, örömmel vártunk.
- Most nem hívjuk fel? – kérdi Zsuzsi viccelődve, és már veszi is elő a telefont.
- Megpróbálhatod – mondom neki felnevetve.
- És megint mosolyog! – kiált fel Móni. Megzabálom őket, annyira aranyosak. :)
Közben nyílik az ajtó, de nem jössz be egészen, csak belépsz.
- Mi folyik itt a szobámban míg nem vagyok itthon? – kérdőre vont tekintettel nézel végig rajtunk, de emellett az arcodban tükröződik a meglepettség is, és a megértés is.
- Mivel a Letti mindjárt sír, valószínűleg a Duna fog folyni oda vissza – mondta valamelyik testvéred, de mire válaszolhattam volna rá, mindahányan eltűntek gyorsan… De vicces valaki.:D
Mikor csend lett körülöttünk, én fel akartam állni az ágyról és menni feléd, de te hamarabb előttem teremtél és szorosan átöleltél. Viszonoztam az ölelésed, nem engedtelek. Annyira szeretlek.
- Hiányoztál. – suttogod a fülembe.
- Te is nekem. Bocsáss meg… - akárki is mondta hogy Dunát folyasztok a szoba közepére a könnyeimből, nyilván igaza volt. :$
- De hát miért?
- Hívatlanul jöttem… És… Szóval tudod… Sajnálom…
- Sose bánd. Szeretlek. – leülsz mellém az ágyra, elfektetsz az öledben. Olyan jó így… Mielőtt egy szót is szólhattam volna, emeletes ágyba kerültünk. :P
- És szereted azt is ha tiéd a döntés, úgy látom..
- Egyértelműen. :P Gyönyörű vagy.
- Köszönöm :$ Imádlak. - mindig annyira zavarba hozol, alig tudok mit mondani.
- Én is téged, kicsi porcelán cicám.
<3
Egy nap nélküled
...olyan jó érzés ahogy átölelsz, nem akarlak elengedni, csak szeretgetni akarlak.
-Imádlak -suttogom halkan.
-Én is té... -válaszolnál, de hangod elnémul, és te is eltűnsz lassan.
Kinyitom a szemem, és rá kell jönnöm, hogy csak álmodtalak.
Egy újabb reggel, egy újabb fájdalmas ébredés. Csak egyszer, egyetlen egyszer ne kellene felébrednem többé...
Felakasztott, szanaszét vagdosott önmagamat képzelem el a szokásos reggeli készülődés közben mikor tükörbe nézek, s kicsit sajnálom, hogy nem az az igazi valóság. Pedig mennyivel szebb lehetnék úgy… Felöltözök teljesen fekete ruhákba, csak a tornacipőm piroslik nyomorék lábaimon, s ettől egy pillanat erejéig megjelenik előttem a kép: mintha vérben állnék. Tekintetem elsötétítem jó sok fekete sminkkel, ma mindenféle érzelemtől mentes arcot akarok. Majd egy rövid, de jó erős láncot tekerek nyakam köré - szükség esetére, ha már nem bírnám tovább.
Mielőtt elindulnék itthonról, még egyszer előveszek egy bizonyos képet, hosszú percekig nézlek rajta, s szinte hallom ahogy mondod, "ne csinálj semmi őrültséget".
-Rendben, de csak a te kedvedért. -ígérem meg, majd visszateszem a képet a naplómba, rá zárom a lakatot, a kulcsot pedig a már most fojtogató láncra fűzöm. Kell a változatosság. Eddig a lakat volt a nyakamon, a kulcs meg a zsebemben, a napló pedig sehol merthogy az nem volt.
Mikor beérek a suliba, megpróbálok magamra erőltetni egy valódinak látszó mosolyt, és úgy köszöntök mindenkit, persze választ nem kapok, már ehhez is úgy hozzászoktam az évek során. Kínzó lassúsággal telnek az órák, közben néha-néha Kago-chan megpróbál felvidítani, kevés sikerrel. Ő az egyik legjobb barátnőm, és tulajdonképpen az egyetlen a közvetlen környezetemben, aki észreveszi, ha valami bajom van, és azonnal jön hogy segítsen. Így legalább tudok kicsit mosolyogni, már csak azért is mert eszembe jut hogy biztosan örülsz ha jobb kedvem van.
De sajnos ez a jókedv csak addig tart míg haza nem érek, onnantól újabb néhány órányi szenvedés veszi kezdetét. Mivel úgysincs jobb dolgom, tanulásba fojtom a bánatom, legalábbis próbálkozok, de nem megy, semmire se tudok figyelni, állandóan csak te jársz a fejemben.
Ejtek pár könnycseppet, miközben szomorú metál-balladákat hallgatok, most erre van szükségem. Össze kell szednem magam és arra koncentrálnom, hogy igenis tudok várni, mert megígértem, ám ettől csak még idegesebb leszek és érzem, muszáj valami máson gondolkodnom. Mivel a kést már rég eltettem és abbahagytam a kezem szétvágását, mert kérted, és érted bármit megteszek… Így inkább legújabb biztos módszeremet alkalmazom figyelem elterelésre: elképzelem saját, brutálisan véres, csonkításos halálomat, több változatban. (Ez az egyik kedvenc időtöltésem mostanában.)
Megállapítom, hogy teljesen őrült vagyok, majd beveszek valami gyógyszert a lelki fájdalomnál is elviselhetetlenebb fizikai fájdalom miatt amit magamnak okoztam,nem véletlenül...
Kezdem érezni, hogy hat a gyógyszer és enyhül a fájdalom, de már olyan fáradt vagyok, hogy talán jobb lenne ha inkább nem éreznék semmit. Egyre elvontabb gondolatok kerítenek hatalmukba, már nem is igazán vagyok magamnál és alig tudom mit csinálok, de azért még bekapcsolom a gépet, így várlak, mert megígértem, ez tart még életben, és a remény a szívemben hogy talán ma végre újra látom a neved villogni a képernyőn.
Üres tekintettel bámulok magam elé késő estig, egészen pontosan 22:22-ig, akkor rohanok az ablakhoz, és az éjjeli eget nézem tovább. Ma még csillagok sincsenek. Gyorsan elmondok magamban egy határozott kívánságot, hogy végre légy itt velem újra, aztán az óra 22:23-ra vált. Erőtlenül vonszolom el magam az ágyig hogy végre pihenjek kicsit, majd egy ideig nézem a sötétséget ami akár az én lelkemből is áradhatna.
Nem tudom mennyi idő telhetett el, de nem is számít, csak az a fontos, hogy valóra vált a kívánságom! Olyan hihetetlen, hogy itt vagy velem... Végtelenül boldog vagyok, és olyan jó érzés ahogy átölelsz, nem akarlak elengedni, csak szeretgetni akarlak.
-Imádlak -suttogom halkan.
-Én is té... -válaszolnál, de hangod elnémul, és te is eltűnsz lassan.
Hirtelen felébredek, azt sem tudom ki vagyok hol vagyok és legfőképpen MIÉRT vagyok, s mire nagyjából lenyugodok már elmúlt éjfél egy perccel ezelőtt. Ismét elmulasztottam egy kívánságot. Csalódottan dőlök vissza az ágyra, majd nem sokkal később újra megjelensz előttem, szeretettel közeledsz felém, érzem hogy szeretsz, én is téged mindennél jobban. Leírhatatlan jó érzés járja át az egész testem és a lelkem ahogy átölelsz, nem akarlak elengedni, csak szeretgetni akarlak.
-Imádlak -suttogom halkan.
-Én is té... -válaszolnál, de hangod elnémul, és te is eltűnsz lassan.
Már megint csak álmodtalak. Ez azt jelenti, hogy túl kell élnem még egy napot. De most elhatároztam, hogy a nyakláncot szorosabbra fűzöm.
-Imádlak -suttogom halkan.
-Én is té... -válaszolnál, de hangod elnémul, és te is eltűnsz lassan.
Kinyitom a szemem, és rá kell jönnöm, hogy csak álmodtalak.
Egy újabb reggel, egy újabb fájdalmas ébredés. Csak egyszer, egyetlen egyszer ne kellene felébrednem többé...
Felakasztott, szanaszét vagdosott önmagamat képzelem el a szokásos reggeli készülődés közben mikor tükörbe nézek, s kicsit sajnálom, hogy nem az az igazi valóság. Pedig mennyivel szebb lehetnék úgy… Felöltözök teljesen fekete ruhákba, csak a tornacipőm piroslik nyomorék lábaimon, s ettől egy pillanat erejéig megjelenik előttem a kép: mintha vérben állnék. Tekintetem elsötétítem jó sok fekete sminkkel, ma mindenféle érzelemtől mentes arcot akarok. Majd egy rövid, de jó erős láncot tekerek nyakam köré - szükség esetére, ha már nem bírnám tovább.
Mielőtt elindulnék itthonról, még egyszer előveszek egy bizonyos képet, hosszú percekig nézlek rajta, s szinte hallom ahogy mondod, "ne csinálj semmi őrültséget".
-Rendben, de csak a te kedvedért. -ígérem meg, majd visszateszem a képet a naplómba, rá zárom a lakatot, a kulcsot pedig a már most fojtogató láncra fűzöm. Kell a változatosság. Eddig a lakat volt a nyakamon, a kulcs meg a zsebemben, a napló pedig sehol merthogy az nem volt.
Mikor beérek a suliba, megpróbálok magamra erőltetni egy valódinak látszó mosolyt, és úgy köszöntök mindenkit, persze választ nem kapok, már ehhez is úgy hozzászoktam az évek során. Kínzó lassúsággal telnek az órák, közben néha-néha Kago-chan megpróbál felvidítani, kevés sikerrel. Ő az egyik legjobb barátnőm, és tulajdonképpen az egyetlen a közvetlen környezetemben, aki észreveszi, ha valami bajom van, és azonnal jön hogy segítsen. Így legalább tudok kicsit mosolyogni, már csak azért is mert eszembe jut hogy biztosan örülsz ha jobb kedvem van.
De sajnos ez a jókedv csak addig tart míg haza nem érek, onnantól újabb néhány órányi szenvedés veszi kezdetét. Mivel úgysincs jobb dolgom, tanulásba fojtom a bánatom, legalábbis próbálkozok, de nem megy, semmire se tudok figyelni, állandóan csak te jársz a fejemben.
Ejtek pár könnycseppet, miközben szomorú metál-balladákat hallgatok, most erre van szükségem. Össze kell szednem magam és arra koncentrálnom, hogy igenis tudok várni, mert megígértem, ám ettől csak még idegesebb leszek és érzem, muszáj valami máson gondolkodnom. Mivel a kést már rég eltettem és abbahagytam a kezem szétvágását, mert kérted, és érted bármit megteszek… Így inkább legújabb biztos módszeremet alkalmazom figyelem elterelésre: elképzelem saját, brutálisan véres, csonkításos halálomat, több változatban. (Ez az egyik kedvenc időtöltésem mostanában.)
Megállapítom, hogy teljesen őrült vagyok, majd beveszek valami gyógyszert a lelki fájdalomnál is elviselhetetlenebb fizikai fájdalom miatt amit magamnak okoztam,nem véletlenül...
Kezdem érezni, hogy hat a gyógyszer és enyhül a fájdalom, de már olyan fáradt vagyok, hogy talán jobb lenne ha inkább nem éreznék semmit. Egyre elvontabb gondolatok kerítenek hatalmukba, már nem is igazán vagyok magamnál és alig tudom mit csinálok, de azért még bekapcsolom a gépet, így várlak, mert megígértem, ez tart még életben, és a remény a szívemben hogy talán ma végre újra látom a neved villogni a képernyőn.
Üres tekintettel bámulok magam elé késő estig, egészen pontosan 22:22-ig, akkor rohanok az ablakhoz, és az éjjeli eget nézem tovább. Ma még csillagok sincsenek. Gyorsan elmondok magamban egy határozott kívánságot, hogy végre légy itt velem újra, aztán az óra 22:23-ra vált. Erőtlenül vonszolom el magam az ágyig hogy végre pihenjek kicsit, majd egy ideig nézem a sötétséget ami akár az én lelkemből is áradhatna.
Nem tudom mennyi idő telhetett el, de nem is számít, csak az a fontos, hogy valóra vált a kívánságom! Olyan hihetetlen, hogy itt vagy velem... Végtelenül boldog vagyok, és olyan jó érzés ahogy átölelsz, nem akarlak elengedni, csak szeretgetni akarlak.
-Imádlak -suttogom halkan.
-Én is té... -válaszolnál, de hangod elnémul, és te is eltűnsz lassan.
Hirtelen felébredek, azt sem tudom ki vagyok hol vagyok és legfőképpen MIÉRT vagyok, s mire nagyjából lenyugodok már elmúlt éjfél egy perccel ezelőtt. Ismét elmulasztottam egy kívánságot. Csalódottan dőlök vissza az ágyra, majd nem sokkal később újra megjelensz előttem, szeretettel közeledsz felém, érzem hogy szeretsz, én is téged mindennél jobban. Leírhatatlan jó érzés járja át az egész testem és a lelkem ahogy átölelsz, nem akarlak elengedni, csak szeretgetni akarlak.
-Imádlak -suttogom halkan.
-Én is té... -válaszolnál, de hangod elnémul, és te is eltűnsz lassan.
Már megint csak álmodtalak. Ez azt jelenti, hogy túl kell élnem még egy napot. De most elhatároztam, hogy a nyakláncot szorosabbra fűzöm.
Képzelt gyilkosok
Véres a fal és véres a kéz.
Mást mond a szív és mást mond az ész.
Megölték.
Jól tették?!
Megtörtént...
Mást mond a szív és mást mond az ész.
Megölték.
Jól tették?!
Megtörtént...
Por és vér
Porba hull a vörös vér.
Ember, te is így lettél!
Ahány porszem, annyi év.
Porba hull a vörös vér.
Egy csepp, kettő, három, négy.
Ember, tudod, mit tettél?
Porba hull a vörös vér.
Ettől már az ördög sem fél.
Elfújta a port a szél.
Ember, te is így lettél!
Ahány porszem, annyi év.
Porba hull a vörös vér.
Egy csepp, kettő, három, négy.
Ember, tudod, mit tettél?
Porba hull a vörös vér.
Ettől már az ördög sem fél.
Elfújta a port a szél.
Mert szeretlek
Szeretem a mosolyod,
órákig el tudnálak nézni.
Szeretem a szép kékes zöld szemed,
szeretek elveszni a tekintetedben.
Szeretem a kezed,
amivel ölelgetsz és simogatsz.
Szeretem a lelked, a szíved,
ahogyan úgy szeretsz, mint senki más ezen a világon.
Szeretlek mindenért,
te vagy nekem a mindenem.
órákig el tudnálak nézni.
Szeretem a szép kékes zöld szemed,
szeretek elveszni a tekintetedben.
Szeretem a kezed,
amivel ölelgetsz és simogatsz.
Szeretem a lelked, a szíved,
ahogyan úgy szeretsz, mint senki más ezen a világon.
Szeretlek mindenért,
te vagy nekem a mindenem.
I can wait forever
"I try to find the words that I could say"
Nem tudom pontosan, mit mondjak.
Túl sok érzés van bennem,
nem tudom jól kifejezni amit érzek,
kérlek, ezért bocsáss meg!
Nélküled, még
a szavak és
a gondolatok is
elvesztek belőlem.
"I know distance doesn't matter But you feel so far away."
Sokáig voltunk távol egymástól
de a szívem mindig is a tiéd volt.
Még ha mindig nem is fogod a kezem,
tudom, hogy lélekben itt vagy velem.
Kérlek, örökké
engedd meg nekem,
hogy a szereteted
valahogyan viszonozzam.
"Another day without you"
Nem tudom, mihez kezdjek, ha nem vagy velem.
Eltévedtem életem útjain.
Könnyek folynak végig az arcomon,
csak te törölheted le őket.
Ne sírj.
Ettől csak még
több okom van
csendben zokogni.
"It's like every time I turn around I see your face"
Minden nap azt hiszem, téged látlak.
Fáj, hogy nem hihetek a saját szememnek.
Csak álom vagy - még.
Remélem, hogy egy nap visszatérsz.
Addig is
várok rád, és
megpróbálok mosolyogni, mikor
rád gondolok.
"I can wait forever."
Nem tudom pontosan, mit mondjak.
Túl sok érzés van bennem,
nem tudom jól kifejezni amit érzek,
kérlek, ezért bocsáss meg!
Nélküled, még
a szavak és
a gondolatok is
elvesztek belőlem.
"I know distance doesn't matter But you feel so far away."
Sokáig voltunk távol egymástól
de a szívem mindig is a tiéd volt.
Még ha mindig nem is fogod a kezem,
tudom, hogy lélekben itt vagy velem.
Kérlek, örökké
engedd meg nekem,
hogy a szereteted
valahogyan viszonozzam.
"Another day without you"
Nem tudom, mihez kezdjek, ha nem vagy velem.
Eltévedtem életem útjain.
Könnyek folynak végig az arcomon,
csak te törölheted le őket.
Ne sírj.
Ettől csak még
több okom van
csendben zokogni.
"It's like every time I turn around I see your face"
Minden nap azt hiszem, téged látlak.
Fáj, hogy nem hihetek a saját szememnek.
Csak álom vagy - még.
Remélem, hogy egy nap visszatérsz.
Addig is
várok rád, és
megpróbálok mosolyogni, mikor
rád gondolok.
"I can wait forever."
Szélsőséges érzelmi állapot
Szereteted nem pótolja semmi
Nincs, ami hiányodat enyhíti
Nélküled sötétbe borul a világ
És az én lelkem segítségért kiált.
Kérlek segíts rajtam..mentsd meg a lelkem..
Nem kell semmi más, csak maradj mindig velem..
Nincs, ami hiányodat enyhíti
Nélküled sötétbe borul a világ
És az én lelkem segítségért kiált.
Kérlek segíts rajtam..mentsd meg a lelkem..
Nem kell semmi más, csak maradj mindig velem..
Sírfelirat gyűjtemény
Erre jártam,
Itt maradtam.
Elküldtetek,
Tovább álltam.
----------
Ördög voltam,
azt mondtátok.
Angyal lettem -
csodálkoztok?
----------
Emlékezz rám,
Ne így múljak el.
Hagyd, hogy boldogan
Hulljak majd el.
----------
Meghaltam, de
kit érdekel?
Téged már élve
sem értelek el.
Itt maradtam.
Elküldtetek,
Tovább álltam.
----------
Ördög voltam,
azt mondtátok.
Angyal lettem -
csodálkoztok?
----------
Emlékezz rám,
Ne így múljak el.
Hagyd, hogy boldogan
Hulljak majd el.
----------
Meghaltam, de
kit érdekel?
Téged már élve
sem értelek el.
Talán
Talán meghalok egyszer.
Talán visszatérek.
Talán tiéd lesz lelkem.
Talán visszakérem.
Talán szeretsz még engem.
Talán én is téged.
Talán visszatérek.
Talán tiéd lesz lelkem.
Talán visszakérem.
Talán szeretsz még engem.
Talán én is téged.
Halálom napján
Halálom napján, ha esik az eső
Ki eszedbe jut, egy angyal legyen az első.
Halálom napján, ha fúj a szél
Hallgasd, egy angyal mit beszél.
Halálom napján, ha süt majd a nap,
Egy angyal lássa mosolyodat!
Ki eszedbe jut, egy angyal legyen az első.
Halálom napján, ha fúj a szél
Hallgasd, egy angyal mit beszél.
Halálom napján, ha süt majd a nap,
Egy angyal lássa mosolyodat!
Mondd meg
Mondd meg, hogy miért
Játszol ártatlant?
Mondd meg, hogy miért
Érzel fájdalmat?
Mondd meg, hogy miért
Nincsen értelme
E néhány sornak
papírra vetve?
Játszol ártatlant?
Mondd meg, hogy miért
Érzel fájdalmat?
Mondd meg, hogy miért
Nincsen értelme
E néhány sornak
papírra vetve?
Egy szó
Csend vesz körül, sötétség
Ablak alatt, holdfénynél
Csillagokkal táncot járok
Éjszakába kiabálok:
Szeretlek!
Kérlek, legyél itt velem
még egyszer, Fogd a kezem
utoljára, ne engedj el
Fülembe suttogd ma éjjel:
Szeretlek!
Ha elmegyek, hiányolj
De a szíved ne fájjon
Mert egyszer még visszatérek,
S szólok majd, míg átölellek:
Szeretlek!
Ablak alatt, holdfénynél
Csillagokkal táncot járok
Éjszakába kiabálok:
Szeretlek!
Kérlek, legyél itt velem
még egyszer, Fogd a kezem
utoljára, ne engedj el
Fülembe suttogd ma éjjel:
Szeretlek!
Ha elmegyek, hiányolj
De a szíved ne fájjon
Mert egyszer még visszatérek,
S szólok majd, míg átölellek:
Szeretlek!
21g
Kiszállt belőlem a lélek
Hát ennyi volt az élet?
Vége, nincs tovább,
Testem földbe vágy.
Nem érdemlem a mennyországot,
A sötétség már magába rántott.
A pokolhoz tartozom, ördögök közt a helyem
Nem hallom, ha az angyalok énekelnek nekem...
Elhagyott a lelkem,
Többé nem ver már a szívem.
Nem értem annyit, hogy sírj miattam
De ha szerettél, hát gyere utánam.
Hát ennyi volt az élet?
Vége, nincs tovább,
Testem földbe vágy.
Nem érdemlem a mennyországot,
A sötétség már magába rántott.
A pokolhoz tartozom, ördögök közt a helyem
Nem hallom, ha az angyalok énekelnek nekem...
Elhagyott a lelkem,
Többé nem ver már a szívem.
Nem értem annyit, hogy sírj miattam
De ha szerettél, hát gyere utánam.
Álom-kép
Tegnap éjjel néztem a csillagokat,
kerestem a legszebbet, legragyogóbbat,
de nem találtam, s így lassan álomba merültem,
és a nem is olyan távoli jövőbe kerültem.
Álmomban, olyan jó volt veled,
ahogy fogtad a kezem,
én csak a végtelen boldogságot éreztem
És megtaláltam a legszebb csillagot, mikor rád néztem.
Szeretlek - suttogtam halkan, választ nem vártam,
mert tudtam mit érzel, ahogy hozzád bújtam,
de azt nem tudtam, miért sírtam
miközben azon gondolkoztam
mit mondjak, hogyan fejezzem ki az érzéseim...
Egészen közel hajoltál hozzám, letörölted könnyeim,
ebből tudtam, hogy megértesz szavak nélkül is.
És akkor én rájöttem, hogy, végül is,
a szavaknál többet mondanak a gondolatok,
vagy még többet, amiket együtt átélünk, a pillanatok.
Később, mikor felébredtem,
csak az álmomra emlékeztem,
úgy éreztem, még mindig itt vagy velem,
és most is tudom, hogy nem tévedtem.
kerestem a legszebbet, legragyogóbbat,
de nem találtam, s így lassan álomba merültem,
és a nem is olyan távoli jövőbe kerültem.
Álmomban, olyan jó volt veled,
ahogy fogtad a kezem,
én csak a végtelen boldogságot éreztem
És megtaláltam a legszebb csillagot, mikor rád néztem.
Szeretlek - suttogtam halkan, választ nem vártam,
mert tudtam mit érzel, ahogy hozzád bújtam,
de azt nem tudtam, miért sírtam
miközben azon gondolkoztam
mit mondjak, hogyan fejezzem ki az érzéseim...
Egészen közel hajoltál hozzám, letörölted könnyeim,
ebből tudtam, hogy megértesz szavak nélkül is.
És akkor én rájöttem, hogy, végül is,
a szavaknál többet mondanak a gondolatok,
vagy még többet, amiket együtt átélünk, a pillanatok.
Később, mikor felébredtem,
csak az álmomra emlékeztem,
úgy éreztem, még mindig itt vagy velem,
és most is tudom, hogy nem tévedtem.
Nem létező vers...
...nem létező időben, nem létező önmagamtól.
Nem létező verseket írok
nem létező tollal
nem létező papírra.
Nem létező könnyeket sírok, s
nem létező arccal
nézek a nem létező Napba.
Nem létező verseket írok
nem létező tollal
nem létező papírra.
Nem létező könnyeket sírok, s
nem létező arccal
nézek a nem létező Napba.
Az álmok valóra válnak
Talán nincs szebb szó annál hogy szeretlek,
de még ez is kevés ahhoz hogy elmondjam mit érzek.
Várom hogy a gondolatok beszéljenek helyettem
de nem szólnak...mert te elvetted az eszem.
Minden percben csak rád gondolok,
veled szeretnék lenni, ez az amit legjobban akarok.
Minden éjjel ha nézem a csillagokat,
örökké veled lenni, ez az amit a szívem óhajt,
és csak egyetlen csókodra vágyom...
Tudom, hogy veled teljesülhet minden álmom.
de még ez is kevés ahhoz hogy elmondjam mit érzek.
Várom hogy a gondolatok beszéljenek helyettem
de nem szólnak...mert te elvetted az eszem.
Minden percben csak rád gondolok,
veled szeretnék lenni, ez az amit legjobban akarok.
Minden éjjel ha nézem a csillagokat,
örökké veled lenni, ez az amit a szívem óhajt,
és csak egyetlen csókodra vágyom...
Tudom, hogy veled teljesülhet minden álmom.
Gonoszságom
gonosz a lelkem.
de én ártatlan vagyok...
...vagy mégsem?
Pedig én csak
sok ember között
a helyemet keresem.
nem találom, Talán mert
Gonosz Vagyok...?
de én ártatlan vagyok...
...vagy mégsem?
Pedig én csak
sok ember között
a helyemet keresem.
nem találom, Talán mert
Gonosz Vagyok...?
Egy éjszakánk
Látom a fényt a szemedben
Ezen az éjszakán, ez vezessen
a vágyainkhoz, temessük el a gondot
És a békéhez szerelmünk adjon otthont.
Nappal, mint ártatlan kiscicák,
És éjjel, mint két vad oroszlán:
Ezek legyünk mi, ne csak játsszunk a gondolattal,
hogy velem bármit megtehetsz, akár nappal
akár éjjel, a tiéd vagyok, bennem élsz.
Hadd éljek én is benned, ne félj, ettől nem égsz
el, engem se tör száz darabra,
csak éppen néhány millióra.
Szedd össze darabjaim, vagy szórd el újra
és keresd meg mind, vágyad így váltsd valóra.
Majd ha valóra vált, szólj nekem,
s hagyom, hogy égjen bennem,
Nem csak ma, hanem minden éjszaka
nyugodtan lobbants engem lángra.
A cigaretta füstje, ha ölel minket át,
én azt sem bánom, csak ne szabjon határt.
Szabadon szálljon a vágy, a szó
Szálljon a hangunk, miközben hull a hó
itt, ezen a padon, ahol először láttál,
ahol most egy csókot adtál,
Egy csókot szerelmünket jelezve,
s hogy akarjuk egymást, éreztetve.
Rám nézel és én tudom mi kell neked,
De akkor is tudom, ha be van kötve szemed.
Láthatod is mit teszek veled, de
ha csak érzed, tán érdekesebb...
Ám ha akarod én leveszem rólad a kötést
átrakom magamra, te pedig add nekem az érzést,
Az érzést, hogy a szerelem éget
s hogy ez az, ami minket éltet.
Mintha dallamra táncolnánk együtt,
Könnyedén simuljon össze testünk,
Ne engedj el e gyors tánc közben,
Zárj karjaidba, ölelj erősebben.
Mikor majd kezd hajnalodni,
kezd a nap ránk ragyogni,
Akkor tegyük meg,
akkor lépjük meg
táncunk végső lépéseit
Miközben csókolom ajkaid,
forrón, a tűztől mit te gyújtottál bennem,
mire vigyázok, hogy ne csak éjjel éledjen fel.
Ezen az éjszakán, ez vezessen
a vágyainkhoz, temessük el a gondot
És a békéhez szerelmünk adjon otthont.
Nappal, mint ártatlan kiscicák,
És éjjel, mint két vad oroszlán:
Ezek legyünk mi, ne csak játsszunk a gondolattal,
hogy velem bármit megtehetsz, akár nappal
akár éjjel, a tiéd vagyok, bennem élsz.
Hadd éljek én is benned, ne félj, ettől nem égsz
el, engem se tör száz darabra,
csak éppen néhány millióra.
Szedd össze darabjaim, vagy szórd el újra
és keresd meg mind, vágyad így váltsd valóra.
Majd ha valóra vált, szólj nekem,
s hagyom, hogy égjen bennem,
Nem csak ma, hanem minden éjszaka
nyugodtan lobbants engem lángra.
A cigaretta füstje, ha ölel minket át,
én azt sem bánom, csak ne szabjon határt.
Szabadon szálljon a vágy, a szó
Szálljon a hangunk, miközben hull a hó
itt, ezen a padon, ahol először láttál,
ahol most egy csókot adtál,
Egy csókot szerelmünket jelezve,
s hogy akarjuk egymást, éreztetve.
Rám nézel és én tudom mi kell neked,
De akkor is tudom, ha be van kötve szemed.
Láthatod is mit teszek veled, de
ha csak érzed, tán érdekesebb...
Ám ha akarod én leveszem rólad a kötést
átrakom magamra, te pedig add nekem az érzést,
Az érzést, hogy a szerelem éget
s hogy ez az, ami minket éltet.
Mintha dallamra táncolnánk együtt,
Könnyedén simuljon össze testünk,
Ne engedj el e gyors tánc közben,
Zárj karjaidba, ölelj erősebben.
Mikor majd kezd hajnalodni,
kezd a nap ránk ragyogni,
Akkor tegyük meg,
akkor lépjük meg
táncunk végső lépéseit
Miközben csókolom ajkaid,
forrón, a tűztől mit te gyújtottál bennem,
mire vigyázok, hogy ne csak éjjel éledjen fel.
A lótusz szirmai
Mondd Nana, emlékszel az első találkozásra? A találkozásunk egy téli napra esett, pont akkor kezdtek el hullani a hópelyhek. Szerettem nézni őket, olyan tiszták voltak, némi fehérséget hoztak az életembe...sejtettem, hogy nem lehet véletlen, hogy pont aznap találkoztunk. Mikor megláttalak,azonnal megfogtál. Az egész kisugárzásod, az a jól ismert üres tekintet...tudtam, hogy egyformák vagyunk. Még sosem éreztem ilyet. Igazából, semmit sem éreztem.
Egy ismeretlen helyre születtem, ismeretlenektől. Egy kiüresedett raktárban találtak rám. Ha nem lennének az újságok, még ennyit se tudnék. Akkoriban újra és újra átjárt a tudat, hogy senkinek se kellenék, semmi se lennék. Csak attól vagyok valami, hogy szerepeltem a címlapokon. Egy csomó, rongyos, isten verte, értéktelen papír, ez, EZ MINDEN, MINDEN AMINEK BÁRMIT KÖSZÖNHETEK! Az a düh, újra és újra átjárja lelkem, amit emiatt éreztem. Kicsit olyan érzés, mint mikor gyűlölöd az anyád, de mégse ütöd meg vagy emeled rá a szavad, mert tőle lettél. Neki tartozol köszönettel mindenért. A mai napig átjár ez a tehetetlenség érzés, érzem, hogy a lelkemben kihal az akaraterő, a gitár kicsúszik az erőtlenné vált karomból, mert elvesztek minden küzdési vágyat. Elvesztek, mert hiába küzdök, örökre ez maradok, egy gyerek, aki senkinek se kellett, és ettől híres. Ez ad mindent, hiába küzdök, de talán nem is akarok harcolni ellene, magam se vagyok biztos benne. Az első emlékem egy épülethez köt, ami teli volt gyerekekkel. Nekik se voltak szüleik. Mindannyian otthontalanok voltunk. De míg őket elvitték, engem mindenki otthagyott. Csak ültem és vártam kinnt, a hideg hóban minden karácsonyt megelőző pár hétben. A testem átfagy, amint csak eszembe jut, még a legforróbb nyáron is képes vagyok dideregni emiatt. Ott ültem, és vártam, hogy engem is elvigyenek, hogy én is kaphassak ajándékot. De nem kaptam. Ahogyan ő sem. Mindenki csak Yasunak hívta, hamar a legjobb barátok lettünk. A kötelékünk a legerősebb testvéri kapcsolat, ami létezik a világon, egy eltéphetetlen fonál, mely a szívünkből nő ki, és a másik egész testét behálózza, képtelenné téve egymást, hogy létezzünk a másik nélkül. És hamar megjelent a betyárbecsület is. Az iskolában csínyek egész garmadáját követtük el. Sose bírtam az igazgatónőt, mindenben igyekezett nekem ártani, utált, egy értelmetlenül felkapott embernek tartott. Mivel akkoriban nem fogtam fel teljesen a mondanivalóját, csak apró tűszúrásokat éreztem, amiket a szavai okoztak. Innen jött az ötlet, hogy érezze ő is a tűt. Még mielőtt bejött volna, egy kis párnát helyeztem a székére, amibe tűket helyeztem. Mikor óvatlanul leült úgy felordított!Háháhá! Vagy,mikor Yas-sannal megvártuk az ebédet hozó csokit, majd amíg a fószer bement beszélni a menza vezetőjével, addig a rekeszből kiloptunk annyi csokit, amennyi csak a zsebünkbe fért. Utána úgy szedtük a lábunkat, ahogyan csak tudtuk. Persze, pisisként nem jutott eszünkbe kiszedni a csoki papírt a zsebünkből, így utána hamar megtanultuk a szíj segítségével, hogy jobb az óvatosság. Tinédzserként,az utcán tengődve kezdtük belátni, hogy mi is az élet. A sok hajléktalan az utcán, a fiatalok, akik a szerekhez nyúlnak, iszonyatos látvány. Így hamar elkezdtünk lázadozni ez ellen, ami miatt "punk" szóval illettek minket. Hamar megtudtuk, hogy ez mit is jelent, és elkezdtünk ilyesféle zenéket halgatni. A Sex Pistols volt ránk a elgnagyobb hatással. Sid Vicious-t mintha rólam mintázták volna. Ezért lettem én is basszeros, és öltözök így. Ő a példakép számomra, az abszolút csúcs, mintha az előző életembeli énem lenne. De ez nem pótolta a szeretetet. Nagyon sok kapcsolatom volt, megszámlálhatatlan. Bárkivel összeálltam, aki egy kicsi törődést ígért. Voltak szívek, amiket összetörtem, de csak egyet sajnálok. Egy Yuuki Keiko nevű lányt. A szeme fekete volt, és magával rántó, akár az éjszaka. A szeme csillogása még inkább az éjszakai égbolthoz tette hasonlóvá. Az illata mindig olyan finom volt, mint a tavaszi virágos mező, szinte kellemesen elringató. Állandóan mosolygott, és próbált a kedvemben járni. D-de..de én..elárultam. Elárultam őt. Nem sokkal később pedig a nagymamáját is elvesztette. A szívem szakad miatta. Mindig akartam, hogy tudj róla, hogy megismerj jobban, mert én sejtettem, hogy te nem hagynál el miatta. Tudod, te vagy az egyetlen, akinek bármit elmondanék. Nem véletlenül néztem meg veled a Sid és Nancy című filmet. Hanem, mert olyan vagyok, mint Sid, viszont te vagy Nancy. Nekem is szükségem volt a szerekre, mint a srácnak, hogy legyen, ami, ha csak illúzió is, de feledteti velem a világot. Még, ha a hazugság keze festi is át a mocsarat egy gyönyörű oázissá, akkor is bátran nyúltam azért a kézért. De melletted letettem róla. Te nem a káprázattal, hanem a valós, finom kezeiddel tettél minden jobbá, melyeket nem győzök először csókolni, hogy hálámat kifejezzem neki. Melletted megtaláltam az otthonom. Sokszor érzem, hogy a lakat, amit adtál a szívem. És ezért jó, hogy tiéd a kulcs, mert csak te tudod megnyitni, és meglátni, hogy milyen is vagyok valójában.
Még annyi mindent akartam elmondani. Úgy sajnálom, hogy már nem lehet. Mindig a falakkal éltem, és most ezektől halok.
-Kedves nézőink, megszakítjuk adásunk, hogy közöljünk egy szomorú közleményt: a Trapnest basszerosa, Honjuo Ren életét vesztette egy balesetben, mikor is az autójával egyenlőre ismeretlen okokból egy raktár falába csapódott.
Egy ismeretlen helyre születtem, ismeretlenektől. Egy kiüresedett raktárban találtak rám. Ha nem lennének az újságok, még ennyit se tudnék. Akkoriban újra és újra átjárt a tudat, hogy senkinek se kellenék, semmi se lennék. Csak attól vagyok valami, hogy szerepeltem a címlapokon. Egy csomó, rongyos, isten verte, értéktelen papír, ez, EZ MINDEN, MINDEN AMINEK BÁRMIT KÖSZÖNHETEK! Az a düh, újra és újra átjárja lelkem, amit emiatt éreztem. Kicsit olyan érzés, mint mikor gyűlölöd az anyád, de mégse ütöd meg vagy emeled rá a szavad, mert tőle lettél. Neki tartozol köszönettel mindenért. A mai napig átjár ez a tehetetlenség érzés, érzem, hogy a lelkemben kihal az akaraterő, a gitár kicsúszik az erőtlenné vált karomból, mert elvesztek minden küzdési vágyat. Elvesztek, mert hiába küzdök, örökre ez maradok, egy gyerek, aki senkinek se kellett, és ettől híres. Ez ad mindent, hiába küzdök, de talán nem is akarok harcolni ellene, magam se vagyok biztos benne. Az első emlékem egy épülethez köt, ami teli volt gyerekekkel. Nekik se voltak szüleik. Mindannyian otthontalanok voltunk. De míg őket elvitték, engem mindenki otthagyott. Csak ültem és vártam kinnt, a hideg hóban minden karácsonyt megelőző pár hétben. A testem átfagy, amint csak eszembe jut, még a legforróbb nyáron is képes vagyok dideregni emiatt. Ott ültem, és vártam, hogy engem is elvigyenek, hogy én is kaphassak ajándékot. De nem kaptam. Ahogyan ő sem. Mindenki csak Yasunak hívta, hamar a legjobb barátok lettünk. A kötelékünk a legerősebb testvéri kapcsolat, ami létezik a világon, egy eltéphetetlen fonál, mely a szívünkből nő ki, és a másik egész testét behálózza, képtelenné téve egymást, hogy létezzünk a másik nélkül. És hamar megjelent a betyárbecsület is. Az iskolában csínyek egész garmadáját követtük el. Sose bírtam az igazgatónőt, mindenben igyekezett nekem ártani, utált, egy értelmetlenül felkapott embernek tartott. Mivel akkoriban nem fogtam fel teljesen a mondanivalóját, csak apró tűszúrásokat éreztem, amiket a szavai okoztak. Innen jött az ötlet, hogy érezze ő is a tűt. Még mielőtt bejött volna, egy kis párnát helyeztem a székére, amibe tűket helyeztem. Mikor óvatlanul leült úgy felordított!Háháhá! Vagy,mikor Yas-sannal megvártuk az ebédet hozó csokit, majd amíg a fószer bement beszélni a menza vezetőjével, addig a rekeszből kiloptunk annyi csokit, amennyi csak a zsebünkbe fért. Utána úgy szedtük a lábunkat, ahogyan csak tudtuk. Persze, pisisként nem jutott eszünkbe kiszedni a csoki papírt a zsebünkből, így utána hamar megtanultuk a szíj segítségével, hogy jobb az óvatosság. Tinédzserként,az utcán tengődve kezdtük belátni, hogy mi is az élet. A sok hajléktalan az utcán, a fiatalok, akik a szerekhez nyúlnak, iszonyatos látvány. Így hamar elkezdtünk lázadozni ez ellen, ami miatt "punk" szóval illettek minket. Hamar megtudtuk, hogy ez mit is jelent, és elkezdtünk ilyesféle zenéket halgatni. A Sex Pistols volt ránk a elgnagyobb hatással. Sid Vicious-t mintha rólam mintázták volna. Ezért lettem én is basszeros, és öltözök így. Ő a példakép számomra, az abszolút csúcs, mintha az előző életembeli énem lenne. De ez nem pótolta a szeretetet. Nagyon sok kapcsolatom volt, megszámlálhatatlan. Bárkivel összeálltam, aki egy kicsi törődést ígért. Voltak szívek, amiket összetörtem, de csak egyet sajnálok. Egy Yuuki Keiko nevű lányt. A szeme fekete volt, és magával rántó, akár az éjszaka. A szeme csillogása még inkább az éjszakai égbolthoz tette hasonlóvá. Az illata mindig olyan finom volt, mint a tavaszi virágos mező, szinte kellemesen elringató. Állandóan mosolygott, és próbált a kedvemben járni. D-de..de én..elárultam. Elárultam őt. Nem sokkal később pedig a nagymamáját is elvesztette. A szívem szakad miatta. Mindig akartam, hogy tudj róla, hogy megismerj jobban, mert én sejtettem, hogy te nem hagynál el miatta. Tudod, te vagy az egyetlen, akinek bármit elmondanék. Nem véletlenül néztem meg veled a Sid és Nancy című filmet. Hanem, mert olyan vagyok, mint Sid, viszont te vagy Nancy. Nekem is szükségem volt a szerekre, mint a srácnak, hogy legyen, ami, ha csak illúzió is, de feledteti velem a világot. Még, ha a hazugság keze festi is át a mocsarat egy gyönyörű oázissá, akkor is bátran nyúltam azért a kézért. De melletted letettem róla. Te nem a káprázattal, hanem a valós, finom kezeiddel tettél minden jobbá, melyeket nem győzök először csókolni, hogy hálámat kifejezzem neki. Melletted megtaláltam az otthonom. Sokszor érzem, hogy a lakat, amit adtál a szívem. És ezért jó, hogy tiéd a kulcs, mert csak te tudod megnyitni, és meglátni, hogy milyen is vagyok valójában.
Még annyi mindent akartam elmondani. Úgy sajnálom, hogy már nem lehet. Mindig a falakkal éltem, és most ezektől halok.
-Kedves nézőink, megszakítjuk adásunk, hogy közöljünk egy szomorú közleményt: a Trapnest basszerosa, Honjuo Ren életét vesztette egy balesetben, mikor is az autójával egyenlőre ismeretlen okokból egy raktár falába csapódott.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)