A szavaim talán kicsit sértőek voltak, de őszintén szólva, nem bántam. Magamat hibáztattam ugyan, de Davey is bőven tehetett arról, ahogy éreztem magam. Hosszú percekig tartó kínos csend következett, s én ezalatt úgy éreztem, megfulladok. Fojtogatott a harag, a bánat, a félelem. Ahogy ránéztem Davey-ra, láttam, hogy csak elmélyülten bámul maga elé, nyilván meglepték a szavaim, gondolkodik mit is mondjon; ugyanakkor a tekintete a szokásosnál is haragosabb volt, ijesztően hatott. A kettőnk közt lévő feszültséget szinte tapintani lehetett a levegőben. Féltem. Rémülten hátráltam, s egyszerre ő is közeledett felém, mígnem feladtam a "küzdelmet", és hirtelen lehunyt szemekkel vártam, mi lesz. Tudtam, mi következik ilyen helyzetekben, és valahogy jelenleg egyetlen porcikám sem kívánta azt az érzést, azt a büntetést; nem akartam a ruháimat leszaggatva látni a földön, nem akartam hanyatt vágódni és a fejemet ért ütéstől ájuldozni, nem akartam jóformán félholt állapotban erőszak áldozatává válni – ahogy az általában lenni szokott. Most, hogy így jobban belegondoltam: csoda, hogy eddig megúsztam élve. Nyilván halhatatlan vagyok. Vicces.
Már éreztem az érintését a nyakamon, a hideg is kirázott tőle. Tudtam, hogy ha megmozdulok, képes megfojtani. A keze egyre lejjebb vándorolt, természetesen a felsőm alatt, néha meg-megkarmolva a bőrömet. Egész testemben remegtem, a félelemtől, bár volt már abban izgalom is bőven. Mindig tudta mit tegyen, hogy ne akarjak ellenkezni. Hiába is hátráltam, nem értem el vele csak annyit, hogy így könnyedén a falhoz tudott szorítani. A fejem felett lefogta mindkét kezem, körmeit a csuklómba mélyítve, s én ettől fogaimat összeszorítva fojtottam el egy fájdalmas sikolyt. Egyenest a szemébe néztem, szólni akartam valamit, bár fogalmam sem volt mit mondhatnék, nem kérhettem, hogy fejezze be, de azt sem voltam képes mondani, hogy már nem vagyok ellene akármit is kíván tenni. Egy ördögi szempárral és egy szokatlanul alattomos, sunyi mosollyal találtam szembe magam. Szóra nyitottam a szám, azonban meg sem tudtam szólalni. Ezt észrevéve, mintha már várt volna erre a pillanatra, hirtelen az ajkaim után kapott és vadul csókolt. Én lehunytam a szemem, de ő nem. Ez a csók csak figyelemelterelés volt, hogy nyugodtan levehesse a ruhákat rólam aztán saját magáról is. Megszakította a csókot, elengedte a kezeim, s én önkéntelenül öleltem át őt. Innen már nem volt visszaút. Ő ezt beleegyezésnek vette, bár minden bizonnyal e nélkül is bekövetkezhetett volna a lehető legrosszabb és egyben legjobb, legfájdalmasabb pillanat. Egészen eddig – talán szándékosan, talán nem, fogalmam sincs – eléggé távol volt tőlem ahhoz, hogy már kezdtem azt hinni, csak eljátszadozik velem aztán békén hagy. Most azonban még közelebb lépett, éreztem, ahogy jéghideg bőre az én felhevült testemhez simult. Amúgy is heves szívverésemet és felgyorsult légzésemet ez az érzés csak tovább fokozta, úgy éreztem, mintha mindenem lángolt volna a félelemtől és a testi vágyaktól egyaránt. Ismételten lehunytam a szemem és összeszorítottam a fogaim, felkészülve a mindjárt következő fájdalomra, mely valójában csak egy pillanat, de Davey Havok volt az egyetlen ember, akinek köszönhetően ez a néhány másodpercnyi érzés is órákig tartó kínokban teljesedett ki. Lelkileg jobban megviselt, mint fizikailag.
Vártam ezt a bizonyos másodpercet, gondolatban imádkoztam, könyörögtem, hogy csak essünk túl rajta. Éreztem, ahogy a forró, sós könnyek kezdik mardosni az arcom. Vártam. És nem történt semmi.
Davey hirtelen elengedett, úgy bontakozott ki nyakába kapaszkodó karjaim öleléséből, mintha csak egy rongybabát a falhoz vágott volna. Elindult az kijárat felé, én pedig addigra már kínomban a földre kuporodva néztem, ahogy kiment a szobából és az ajtót hangos csattanással csukta be maga mögött, mintha mi sem történt volna.
2011. 07. 21.
Miseria Cantare II / 2.fejezet
A fényképet, amit Davey táskájában találtam, gyorsan elraktam magamnak, amíg ő nem volt a közelben. Nevezhetjük lopásnak, ám valójában csak azért vettem el, hogy Jade-nak egyszer majd megmutathassam, feltéve, ha valaha is véget ér ez az egész cirkusz…
Közben Davey kijött a fürdőből, aztán lefeküdt mellém az ágyra. Sohasem jöttem zavarba a közelségétől, most azonban rendkívül kellemetlenül éreztem magam mellette. Úgy viselkedett, mintha minden természetesen rendben lenne, mintha mi sem történt volna, mintha én most nem arra való lennék, hogy Jade-t pótoljam neki - elvégre, ha ló nincs, jó lesz a szamár is, ilyen helyzetben voltam én kettejük közt mindig. Most sem bántam, hogy csak helyettesítő szerepet töltöttem be, egyszerűen csak jól esett Davey testének forrósága, bár tudtam, hogy valójában nem nekem szól, s én nem érdemlem meg. Átölelt hátulról, átkarolta a derekam, és még közelebb húzott magához. Tökéletesen értettem mit akar, de tudtam jól, hogy nem tőlem vágyódik rá, és mégis megadtam neki az érzést, amit kívánt. Unalmas volt. Az ő könnyein kívül nekem semmi fájdalmam nem volt a dologban. Elkeserített, hogy én ezen az éjjelen Jade voltam, és ezt ki is mondtam.
- Davey… - szólítottam meg csendesen.
- Mit akarsz még? Pénzt nem adok. – jelentette ki durván.
- Nem az kell.
- Hát?
- Velem voltál. Nem Jade-vel.
- Nem vagyok hülye – morgott, majd folytatta – De nem tudom rávenni magam, hogy téged lássalak, hogy veled legyek… Téged túl könnyű megszerezni. De Ő egészen más, miattad elérhetetlenné vált számomra… Ezért be kell érjem veled, úgysincs más választásom.
- Tudtad, hogy látni fog? Miatta ugrottál le?
- Nem. Miattad tettem, mert meggondoltam magam hirtelen, és ezt gyűlölöm. Leszarom, mit csinálsz, csak dögölj meg magadtól, mert én nem tudlak megölni, hiába akartam.
- Ismételd ezt meg… Mondd ki újra, hogy a halálomat kívánod, de ne várd, hogy el is higgyem, miközben bennem égsz el… - kérleltem, miközben megéreztem ugyanazt, amit ő: a gyűlölt személy iránti szeretet fájdalmát. Kétségek gyötörték őt, s ez által engem is. Nem tudta mit tegyen, s így én sem. Nem volt már mit mondjunk egymásnak, annyira összekuszálódtak a dolgok közöttünk, és ez a szótlanság megértette velünk, hogy választás elé kerültünk. Ha hazamegyünk, és mindent megmagyarázunk egymásnak és Jade-nek is, még nem jelenti azt, hogy minden olyan normális lesz mintha mi sem történt volna. Davey-ban megmarad az érzés, hogy én vagyok a hibás, és Jade nyilvánvalóan az ő pártjára fog állni; én pedig ugyanúgy önmagamat fogom hibáztatni, és nem leszek képes beletörődni, hogy ezért már egyiküknek sem jelentek semmit, hogy mindketten csak egymást látják bennem. Másrészt ott lesz még Jeffree is… Az igazi barát, akit kihasználtam és elhagytam, néha Davey-ért, néha Jade-ért. Tudom, hogy meg fogja érteni, és legalább ő örülni fog annak, hogy életben maradtam, de pontosan emiatt ő lesz az egyetlen, aki előtt nagyon is szégyellni fogom magam.
Egészen reggelig ezen gondolkoztam. Végül elhatároztam, hogy Davey-t fogom kérdezni arról, hogy mostantól hogyan tovább. Nem mertem azonnal hozzávágni a szavakat, éreztem, hogy azért megharagudna még jobban, így inkább kivártam a megfelelő pillanatot, ami éppen reggelizés közben érkezett el. Lent voltunk egy étteremben, ahol végre nyugodtan tudtunk beszélgetni. Nem éreztem magam annyira feszültnek.
- Szerinted Jade-ék még itt vannak valahol a városban? – tettem fel a bevezető kérdést olyan nyugodtan, ahogy csak bírtam.
- Nem hiszem – válaszolta hasonló nyugodtsággal – akkor már rég megtaláltak volna. A szobát is az ő nevére foglaltam le.
- Azért, hogy ne találjon ránk?
- Azért, hogy ha esetleg meg tudtalak volna ölni, ne legyen nyoma annak, hogy én itt jártam. – milyen kis egoista…
- És ha meghaltam volna, most boldog lennél?
- Már halott vagy számomra. – jelentette ki úgy, mintha semmi súlya nem lett volna ezeknek a szavaknak. Neki bizonyára nem is volt; nekem azonban eléggé rosszul esett. Számítottam erre a válaszra, de nem voltam felkészülve arra, hogy ennyire szíven fog ütni. Sosem voltam érzékeny típus, de az utóbbi időben igencsak megváltoztam, s már a saját érzéseimmel sem voltam tisztában.
Egy szó nélkül felálltam az asztaltól, a szobánkba indultam, s Davey szintén szótlanul nézett utánam. Nem állított meg, nem jött velem, nem kért bocsánatot – tehát nyilvánvalóan valóban gyűlöl.
A lakosztályunkra visszatérve egyenest a zuhany alá vetettem magam. Nem törődtem a víz hőmérsékletével, így sikeresen leforráztam magam, vörös foltokat hagyva a bőrömön. Nem érdekelt. Sosem törődtem a külsőmmel, a múltamból megmaradt sebeket is büszkén viseltem, "kedvencem" a jobb oldalamon a mellemtől a derekamig húzódó mély vágás nyoma volt. Ezt a sérülést körülbelül 16 éves korom után szereztem, amikor először fizettek nekem a…khm…szolgáltatásomért. Egy nálam jóval idősebb férfi volt az ügyfelem, nyilván pedofil volt az öreg és a tetejébe még szadista is, kár, hogy akkor még ezt nem élveztem annyira. 16 évesen bedrogozva fetrengeni egy vadidegen vén faszi alatt saját akaratodból, nem éppen a legkellemesebb módja a szüzességed elvesztésének. De nem bántam meg, bár utólag mindig úgy éreztem, jobb lett volna Davey-val. Habár ő is egyfajta szadista velem szemben, ő talán nem vette volna elő a bicskáját, amire már feltehetőleg millió más prosti vére száradt, s nem vagdosta volna szét a testem ahol csak hozzáfért…
Épphogy rá gondoltam, az emlegetett személy már meg is jelent a fürdőszoba ajtajánál állva. Még mindig szótlan volt, és nem tudom mióta állhatott ott, csak egy pillanatban mikor arra néztem, megláttam őt.
- Mit akarsz? Kopogni luxus? – kérdeztem mogorván, bár nem igazán vártam választ.
- Olyan értelemben, hogy ez egy luxus hotel, azt hiszem igen…
- Kurva vicces… - motyogtam sértődötten, gúnyos iróniával a hangomban.
- Elmondanád, mégis mi bajod van? – förmedt rám, haragos tekintettel. Nekem se kellett több…
- Jó… először is, lennél szíves megvárni, míg felöltözöm? Másodszor, gondolkozz el a saját faszságaidon és csak aztán vonj engem kérdőre. – utasítottam, az hálószoba irányába mutatva, jelezvén, hogy kívül tágasabb.
Davey engedelmessége meglepett – kiment a fürdőből, de az ajtót résnyire nyitva hagyta, így láttam, ahogy az ágyon ülve várt rám. Sietve összeszedtem magam, aztán odamentem hozzá.
- Rájöttél már? – szegeztem neki a kérdést.
- Mire? – úgy tett, mintha nem értené, miről beszélek.
- Szerinted? – sóhajtottam.
- Nem. Egyszerűen nem értelek. Úgy viselkedsz, mintha mindenért én lennék a hibás, de ugyanakkor nem vagy képes magadba nézni.
- TE akartál megölni ENGEM, és még csodálkozol is, hogy haragszom? Gyűlöllek… Te… Te rohadt féreg… - remegve lehajtottam a fejem, hogy ne lássa az arcom, ne tudjon a szemembe nézni. – Azt hiszed, csak te szenvedsz? Fogalmad sincs, milyen lelki állapotban voltam miattad, mert… Mindegy… Baszódj meg!!! – üvöltöttem, immáron újra a szemébe nézve. Azt már nem mertem neki elmondani, hogy rosszul látja a helyzetet és valójában én önmagamat hibáztattam egész idő alatt; és, ami a legfontosabb, hogy mindezek ellenére soha nem tudnám őt igazán gyűlölni, bármennyire kemény szavak is ezek.
Nem tudtam milyen reakcióra számítsak tőle, valami olyasmit vártam, hogy felpofoz, és itt helyben megerőszakol… De valami egészen más történt.
Közben Davey kijött a fürdőből, aztán lefeküdt mellém az ágyra. Sohasem jöttem zavarba a közelségétől, most azonban rendkívül kellemetlenül éreztem magam mellette. Úgy viselkedett, mintha minden természetesen rendben lenne, mintha mi sem történt volna, mintha én most nem arra való lennék, hogy Jade-t pótoljam neki - elvégre, ha ló nincs, jó lesz a szamár is, ilyen helyzetben voltam én kettejük közt mindig. Most sem bántam, hogy csak helyettesítő szerepet töltöttem be, egyszerűen csak jól esett Davey testének forrósága, bár tudtam, hogy valójában nem nekem szól, s én nem érdemlem meg. Átölelt hátulról, átkarolta a derekam, és még közelebb húzott magához. Tökéletesen értettem mit akar, de tudtam jól, hogy nem tőlem vágyódik rá, és mégis megadtam neki az érzést, amit kívánt. Unalmas volt. Az ő könnyein kívül nekem semmi fájdalmam nem volt a dologban. Elkeserített, hogy én ezen az éjjelen Jade voltam, és ezt ki is mondtam.
- Davey… - szólítottam meg csendesen.
- Mit akarsz még? Pénzt nem adok. – jelentette ki durván.
- Nem az kell.
- Hát?
- Velem voltál. Nem Jade-vel.
- Nem vagyok hülye – morgott, majd folytatta – De nem tudom rávenni magam, hogy téged lássalak, hogy veled legyek… Téged túl könnyű megszerezni. De Ő egészen más, miattad elérhetetlenné vált számomra… Ezért be kell érjem veled, úgysincs más választásom.
- Tudtad, hogy látni fog? Miatta ugrottál le?
- Nem. Miattad tettem, mert meggondoltam magam hirtelen, és ezt gyűlölöm. Leszarom, mit csinálsz, csak dögölj meg magadtól, mert én nem tudlak megölni, hiába akartam.
- Ismételd ezt meg… Mondd ki újra, hogy a halálomat kívánod, de ne várd, hogy el is higgyem, miközben bennem égsz el… - kérleltem, miközben megéreztem ugyanazt, amit ő: a gyűlölt személy iránti szeretet fájdalmát. Kétségek gyötörték őt, s ez által engem is. Nem tudta mit tegyen, s így én sem. Nem volt már mit mondjunk egymásnak, annyira összekuszálódtak a dolgok közöttünk, és ez a szótlanság megértette velünk, hogy választás elé kerültünk. Ha hazamegyünk, és mindent megmagyarázunk egymásnak és Jade-nek is, még nem jelenti azt, hogy minden olyan normális lesz mintha mi sem történt volna. Davey-ban megmarad az érzés, hogy én vagyok a hibás, és Jade nyilvánvalóan az ő pártjára fog állni; én pedig ugyanúgy önmagamat fogom hibáztatni, és nem leszek képes beletörődni, hogy ezért már egyiküknek sem jelentek semmit, hogy mindketten csak egymást látják bennem. Másrészt ott lesz még Jeffree is… Az igazi barát, akit kihasználtam és elhagytam, néha Davey-ért, néha Jade-ért. Tudom, hogy meg fogja érteni, és legalább ő örülni fog annak, hogy életben maradtam, de pontosan emiatt ő lesz az egyetlen, aki előtt nagyon is szégyellni fogom magam.
Egészen reggelig ezen gondolkoztam. Végül elhatároztam, hogy Davey-t fogom kérdezni arról, hogy mostantól hogyan tovább. Nem mertem azonnal hozzávágni a szavakat, éreztem, hogy azért megharagudna még jobban, így inkább kivártam a megfelelő pillanatot, ami éppen reggelizés közben érkezett el. Lent voltunk egy étteremben, ahol végre nyugodtan tudtunk beszélgetni. Nem éreztem magam annyira feszültnek.
- Szerinted Jade-ék még itt vannak valahol a városban? – tettem fel a bevezető kérdést olyan nyugodtan, ahogy csak bírtam.
- Nem hiszem – válaszolta hasonló nyugodtsággal – akkor már rég megtaláltak volna. A szobát is az ő nevére foglaltam le.
- Azért, hogy ne találjon ránk?
- Azért, hogy ha esetleg meg tudtalak volna ölni, ne legyen nyoma annak, hogy én itt jártam. – milyen kis egoista…
- És ha meghaltam volna, most boldog lennél?
- Már halott vagy számomra. – jelentette ki úgy, mintha semmi súlya nem lett volna ezeknek a szavaknak. Neki bizonyára nem is volt; nekem azonban eléggé rosszul esett. Számítottam erre a válaszra, de nem voltam felkészülve arra, hogy ennyire szíven fog ütni. Sosem voltam érzékeny típus, de az utóbbi időben igencsak megváltoztam, s már a saját érzéseimmel sem voltam tisztában.
Egy szó nélkül felálltam az asztaltól, a szobánkba indultam, s Davey szintén szótlanul nézett utánam. Nem állított meg, nem jött velem, nem kért bocsánatot – tehát nyilvánvalóan valóban gyűlöl.
A lakosztályunkra visszatérve egyenest a zuhany alá vetettem magam. Nem törődtem a víz hőmérsékletével, így sikeresen leforráztam magam, vörös foltokat hagyva a bőrömön. Nem érdekelt. Sosem törődtem a külsőmmel, a múltamból megmaradt sebeket is büszkén viseltem, "kedvencem" a jobb oldalamon a mellemtől a derekamig húzódó mély vágás nyoma volt. Ezt a sérülést körülbelül 16 éves korom után szereztem, amikor először fizettek nekem a…khm…szolgáltatásomért. Egy nálam jóval idősebb férfi volt az ügyfelem, nyilván pedofil volt az öreg és a tetejébe még szadista is, kár, hogy akkor még ezt nem élveztem annyira. 16 évesen bedrogozva fetrengeni egy vadidegen vén faszi alatt saját akaratodból, nem éppen a legkellemesebb módja a szüzességed elvesztésének. De nem bántam meg, bár utólag mindig úgy éreztem, jobb lett volna Davey-val. Habár ő is egyfajta szadista velem szemben, ő talán nem vette volna elő a bicskáját, amire már feltehetőleg millió más prosti vére száradt, s nem vagdosta volna szét a testem ahol csak hozzáfért…
Épphogy rá gondoltam, az emlegetett személy már meg is jelent a fürdőszoba ajtajánál állva. Még mindig szótlan volt, és nem tudom mióta állhatott ott, csak egy pillanatban mikor arra néztem, megláttam őt.
- Mit akarsz? Kopogni luxus? – kérdeztem mogorván, bár nem igazán vártam választ.
- Olyan értelemben, hogy ez egy luxus hotel, azt hiszem igen…
- Kurva vicces… - motyogtam sértődötten, gúnyos iróniával a hangomban.
- Elmondanád, mégis mi bajod van? – förmedt rám, haragos tekintettel. Nekem se kellett több…
- Jó… először is, lennél szíves megvárni, míg felöltözöm? Másodszor, gondolkozz el a saját faszságaidon és csak aztán vonj engem kérdőre. – utasítottam, az hálószoba irányába mutatva, jelezvén, hogy kívül tágasabb.
Davey engedelmessége meglepett – kiment a fürdőből, de az ajtót résnyire nyitva hagyta, így láttam, ahogy az ágyon ülve várt rám. Sietve összeszedtem magam, aztán odamentem hozzá.
- Rájöttél már? – szegeztem neki a kérdést.
- Mire? – úgy tett, mintha nem értené, miről beszélek.
- Szerinted? – sóhajtottam.
- Nem. Egyszerűen nem értelek. Úgy viselkedsz, mintha mindenért én lennék a hibás, de ugyanakkor nem vagy képes magadba nézni.
- TE akartál megölni ENGEM, és még csodálkozol is, hogy haragszom? Gyűlöllek… Te… Te rohadt féreg… - remegve lehajtottam a fejem, hogy ne lássa az arcom, ne tudjon a szemembe nézni. – Azt hiszed, csak te szenvedsz? Fogalmad sincs, milyen lelki állapotban voltam miattad, mert… Mindegy… Baszódj meg!!! – üvöltöttem, immáron újra a szemébe nézve. Azt már nem mertem neki elmondani, hogy rosszul látja a helyzetet és valójában én önmagamat hibáztattam egész idő alatt; és, ami a legfontosabb, hogy mindezek ellenére soha nem tudnám őt igazán gyűlölni, bármennyire kemény szavak is ezek.
Nem tudtam milyen reakcióra számítsak tőle, valami olyasmit vártam, hogy felpofoz, és itt helyben megerőszakol… De valami egészen más történt.
Miseria Cantare II. / 1.fejezet
Valahol a híd alatt ébredtem. Igen, felébredtem, magamhoz tértem, vissza a halálból. Talán meg sem haltam, illetve tutira nem, hiszen még érzem a saját szívverésem. Lassanként nyitom ki szemeim, minden homályos még, s ahogy próbálok levegőt venni, fulladni kezdek. Mikor a légzésem aránylag normálissá válik, nehezen oldalra fordítom a fejem, és meglátom, amint Davey Havok ül mellettem a folyóparton, meggyötörten, vizesen, szomorú arccal bámulva maga elé. Felkelnék, és odamennék hozzá, de nincs elég erőm. Észreveszi, hogy őt nézem, s felém fordítja tekintetét.
- Nem sikerült. – jelenti ki határozott nyugodtsággal, mintha azt várná, hogy megértsem, miről beszél. Rákérdeznék, hogy mégis micsoda, ezért ismételten próbálok felülni. Épphogy egy kicsit mozdítom a testem, a tüdőmből víz szakadozik fel, fulladozó köhögésre és hányásra késztetve. Szégyellem magam egy kicsit, bár tudom, ez most jelentéktelen.
- Mi nem sikerült? – nyögöm ki végre halkan és rekedten. Arra a válaszra várok Davey-tól, hogy nem sikerült neki meghalnia.
- Nem sikerült megöljelek. – válaszolja hidegséggel a hangjában. A szavai szíven ütöttek. Direkt csinálta az egészet? Azért akart ő maga is meghalni, hogy engem magával vihessen? Fel akarom tenni a kérdést, hogy miért, de nem vagyok rá képes.
Davey közelebb jön hozzám, fölém hajol egészen közel, hideg vizes kezeivel átfogja és szorítja a nyakam. Nem fáj, inkább csak izgató. Davey nem néz a szemembe, elfordítja az arcát, és én forró cseppeket érzek a nyakamra esni, ebből tudom, hogy nem víz és nem is vér, hanem az ő könnyei.
- Elvetted… Szeretlek, de elvetted tőlem, akibe szerelmes voltam és vagyok, de miattad Ő nem lehet az enyém, kisajátítottad, elvetted, összetörtél… Gyűlölve szeretlek, hogy dögölnél meg, te kurva, miért kell neked kurvának lenned, miért kellett neked belépni az életembe, hallod?! – üvölti rám sírva, miközben én már majdnem megfulladok. Erőtlenül az arcát próbálom érinteni, mire ő enged valamennyire a szorításból.
- Nem vettem el. Téged akartalak menteni… és nem pedig a te kedved szerint játszani a játékaid, amíg egyszer csak elhiteted velem, hogy game over, aztán mégiscsak kimentesz ebből az istenverte folyóból… Hát baszd meg, ha gyűlölsz, hagytál volna megdögleni, de ne játszadozz velem. – megijedt a szavaim határozottságától, így leszállt rólam végre, és visszaült a partra, tisztes távolságra tőlem.
Csak rá kellett nézzek, egyértelműen láttam, mi jár a fejében. Hiába hiszi azt, hogy elvettem tőle Jade-t, ez nem igaz, lehet, hogy valóban közéjük álltam, de senkit nem vettem el senkitől. Mindkettejüket ugyanúgy tartottam a magaménak, ahogy őket egymásénak is. Jade ezt tudta magától is, de Davey nem, és ez lett a vesztünk. A féltékenységével próbált megölni engem, s tudta, hogy ez nem működhet anélkül, hogy ő is velem haljon. Ám ő félt a haláltól, és ez mentett meg mindkettőnket.
Nem tudom hány óra lehetett, mert a nap fénye még csak kezdetlegesen próbált ragyogni, a sötétség és a csillagok még jóval erősebbek voltak. Néztem az eget, s közben azon gondolkodtam, hogyan fogunk így hazatérni. Jade azt hiszi meghaltunk, így ha most megjelenek előtte, nem csak szégyellni fogom magam, de ő sem lesz elragadtatva, hogy finoman fogalmazzak. Tisztában voltam vele, hogy nagyon összekuszáltam a dolgokat hármunk között; de nem értettem, miért engem kell hibásnak látni azért, mert Davey meg akart ölni engem.
Davey felkelt, és elindult valamerre, közben hátra sem nézett rám. Nagy nehezen én is felálltam és utána szaladtam, de nem mertem mellette menni, pár lépéssel lemaradtam mögötte és így követtem. Nem mertem a szemébe sem nézni. A folyó partjáról felmentünk a hídra, ahonnan lezuhantunk, most onnan hazafelé indultunk legalábbis azt hittem, és erre rá is kérdeztem.
- Hová megyünk? Haza?
- Természetesen, a két halott hazatér, mint egy elbaszott horrorfilmben… Mégis hogy lehetsz ennyire ostoba?
Nem válaszoltam, és bár láttam, hogy még akar valamit mondani, egy szót sem tett hozzá többet. Csendben gyalogoltunk egymás mögött egy ideig, amíg be nem értünk a város központjába. Úgy tűnt, Davey elég tájékozott és tudja, merre kell mennünk. Végül megálltunk egy hatalmas épület előtt, ami inkább hasonlított egy kastélyra, mint egy hotelre. Bementünk, és a személyzet udvariasan üdvözölt minket, mintha valami fontos és híres emberek lennénk. Végtére is, Davey az. Arra számítottam, hogy kiveszünk itt egy szobát, de hamar rájöttem, hogy ezt Davey már elrendezte. Végigmentünk egy hosszú, kivilágított folyosón, ahol szinte minden aranyszínű volt és káprázatosan gyönyörű, álmaimban sem mertem volna hinni, hogy én, egy szutykos kurva, betehetem a lábam egy ilyen helyre. A folyosó legvégén egy nagy ajtó állt, arany számokkal rajta: 666. Nyilvánvalóan ez a 666-os szoba, amit Davey foglalt. Kinyitotta az ajtót és bement, de nem várta meg, hogy én is bejöjjek, becsukta az orrom előtt, csoda hogy le nem fejeltem a számokat… Félve nyitottam be, először csak résnyire az ajtót, aztán mikor láttam, hogy semmi különös nincs itt, megnyugodva léptem be, aztán a kulcsot elfordítottam a zárban. Davey az ágyon ült, én gyorsan és szégyenlősen mellé ültem, erre ő felállt és a fürdőbe sietett. Hallottam a víz csobogását a csapból, és az üvegajtó alatti résen éreztem a kicsapódó gőzt és vízpárát. Ez arra emlékeztetett, amikor még régen mindig együtt fürödtünk… Amikor még ez nem okozott féltékenységet és gyilkossági kísérletet.
Megláttam Davey táskáját az ágy végében, és a kíváncsiságtól vezérelve önkéntelenül is kutatni kezdtem benne. Nem találtam semmi különöset, úgy értem, mi szokatlan lenne egy zenész táskájában; dalszövegek, kották, a koncertek programjai, ilyesmik. Aztán hirtelen mégis találtam olyat, amitől alig tudtam visszafojtani egy halk sikolyt. Egy fénykép, amin ő és Jade… És a kép hátulján egy rövid, de számomra teljesen érthető mondat:
You're only there to watch me fall.
- Nem sikerült. – jelenti ki határozott nyugodtsággal, mintha azt várná, hogy megértsem, miről beszél. Rákérdeznék, hogy mégis micsoda, ezért ismételten próbálok felülni. Épphogy egy kicsit mozdítom a testem, a tüdőmből víz szakadozik fel, fulladozó köhögésre és hányásra késztetve. Szégyellem magam egy kicsit, bár tudom, ez most jelentéktelen.
- Mi nem sikerült? – nyögöm ki végre halkan és rekedten. Arra a válaszra várok Davey-tól, hogy nem sikerült neki meghalnia.
- Nem sikerült megöljelek. – válaszolja hidegséggel a hangjában. A szavai szíven ütöttek. Direkt csinálta az egészet? Azért akart ő maga is meghalni, hogy engem magával vihessen? Fel akarom tenni a kérdést, hogy miért, de nem vagyok rá képes.
Davey közelebb jön hozzám, fölém hajol egészen közel, hideg vizes kezeivel átfogja és szorítja a nyakam. Nem fáj, inkább csak izgató. Davey nem néz a szemembe, elfordítja az arcát, és én forró cseppeket érzek a nyakamra esni, ebből tudom, hogy nem víz és nem is vér, hanem az ő könnyei.
- Elvetted… Szeretlek, de elvetted tőlem, akibe szerelmes voltam és vagyok, de miattad Ő nem lehet az enyém, kisajátítottad, elvetted, összetörtél… Gyűlölve szeretlek, hogy dögölnél meg, te kurva, miért kell neked kurvának lenned, miért kellett neked belépni az életembe, hallod?! – üvölti rám sírva, miközben én már majdnem megfulladok. Erőtlenül az arcát próbálom érinteni, mire ő enged valamennyire a szorításból.
- Nem vettem el. Téged akartalak menteni… és nem pedig a te kedved szerint játszani a játékaid, amíg egyszer csak elhiteted velem, hogy game over, aztán mégiscsak kimentesz ebből az istenverte folyóból… Hát baszd meg, ha gyűlölsz, hagytál volna megdögleni, de ne játszadozz velem. – megijedt a szavaim határozottságától, így leszállt rólam végre, és visszaült a partra, tisztes távolságra tőlem.
Csak rá kellett nézzek, egyértelműen láttam, mi jár a fejében. Hiába hiszi azt, hogy elvettem tőle Jade-t, ez nem igaz, lehet, hogy valóban közéjük álltam, de senkit nem vettem el senkitől. Mindkettejüket ugyanúgy tartottam a magaménak, ahogy őket egymásénak is. Jade ezt tudta magától is, de Davey nem, és ez lett a vesztünk. A féltékenységével próbált megölni engem, s tudta, hogy ez nem működhet anélkül, hogy ő is velem haljon. Ám ő félt a haláltól, és ez mentett meg mindkettőnket.
Nem tudom hány óra lehetett, mert a nap fénye még csak kezdetlegesen próbált ragyogni, a sötétség és a csillagok még jóval erősebbek voltak. Néztem az eget, s közben azon gondolkodtam, hogyan fogunk így hazatérni. Jade azt hiszi meghaltunk, így ha most megjelenek előtte, nem csak szégyellni fogom magam, de ő sem lesz elragadtatva, hogy finoman fogalmazzak. Tisztában voltam vele, hogy nagyon összekuszáltam a dolgokat hármunk között; de nem értettem, miért engem kell hibásnak látni azért, mert Davey meg akart ölni engem.
Davey felkelt, és elindult valamerre, közben hátra sem nézett rám. Nagy nehezen én is felálltam és utána szaladtam, de nem mertem mellette menni, pár lépéssel lemaradtam mögötte és így követtem. Nem mertem a szemébe sem nézni. A folyó partjáról felmentünk a hídra, ahonnan lezuhantunk, most onnan hazafelé indultunk legalábbis azt hittem, és erre rá is kérdeztem.
- Hová megyünk? Haza?
- Természetesen, a két halott hazatér, mint egy elbaszott horrorfilmben… Mégis hogy lehetsz ennyire ostoba?
Nem válaszoltam, és bár láttam, hogy még akar valamit mondani, egy szót sem tett hozzá többet. Csendben gyalogoltunk egymás mögött egy ideig, amíg be nem értünk a város központjába. Úgy tűnt, Davey elég tájékozott és tudja, merre kell mennünk. Végül megálltunk egy hatalmas épület előtt, ami inkább hasonlított egy kastélyra, mint egy hotelre. Bementünk, és a személyzet udvariasan üdvözölt minket, mintha valami fontos és híres emberek lennénk. Végtére is, Davey az. Arra számítottam, hogy kiveszünk itt egy szobát, de hamar rájöttem, hogy ezt Davey már elrendezte. Végigmentünk egy hosszú, kivilágított folyosón, ahol szinte minden aranyszínű volt és káprázatosan gyönyörű, álmaimban sem mertem volna hinni, hogy én, egy szutykos kurva, betehetem a lábam egy ilyen helyre. A folyosó legvégén egy nagy ajtó állt, arany számokkal rajta: 666. Nyilvánvalóan ez a 666-os szoba, amit Davey foglalt. Kinyitotta az ajtót és bement, de nem várta meg, hogy én is bejöjjek, becsukta az orrom előtt, csoda hogy le nem fejeltem a számokat… Félve nyitottam be, először csak résnyire az ajtót, aztán mikor láttam, hogy semmi különös nincs itt, megnyugodva léptem be, aztán a kulcsot elfordítottam a zárban. Davey az ágyon ült, én gyorsan és szégyenlősen mellé ültem, erre ő felállt és a fürdőbe sietett. Hallottam a víz csobogását a csapból, és az üvegajtó alatti résen éreztem a kicsapódó gőzt és vízpárát. Ez arra emlékeztetett, amikor még régen mindig együtt fürödtünk… Amikor még ez nem okozott féltékenységet és gyilkossági kísérletet.
Megláttam Davey táskáját az ágy végében, és a kíváncsiságtól vezérelve önkéntelenül is kutatni kezdtem benne. Nem találtam semmi különöset, úgy értem, mi szokatlan lenne egy zenész táskájában; dalszövegek, kották, a koncertek programjai, ilyesmik. Aztán hirtelen mégis találtam olyat, amitől alig tudtam visszafojtani egy halk sikolyt. Egy fénykép, amin ő és Jade… És a kép hátulján egy rövid, de számomra teljesen érthető mondat:
You're only there to watch me fall.
2011. 07. 04.
Sixx Am - Skin
Fess magadról egy képet,arról amilyen lenni szeretnél
Így talán megérthetnek egy keveset a fájdalmadból
Kerülj fókuszba,lépj elő az árnyakból,
Ez egy vesztes csata,
Nincs szükség a szégyenre.
Mert nem ismernek téged,
Csak a sebeid látják,
Nem látják az angyalt,ki a szívedben él
Engedd, hogy megleljék az igazi valód,aki ott él,mélyen eltemetve
Mutass meg nekik mindent magadból,hogy nem csak egy bőr vagy
Amikor kezdenek elítélni,mutasd valódi színeid,
És bánj velük úgy,
Ahogy szeretnéd,hogy veled bánjanak.
Emelkedj felül,
Győzd le őket kedvességeddel.
A tudatlanság vakság.
Ők azok,akik vesztésre állnak,
Mert nem ismernek téged,
Csak a sebeid látják,
Nem látják az angyalt,ki a szívedben él.
Engedd,hogy megleljék az igazi valód,aki ott él,mélyen eltemetve,
Mutass meg nekik mindent magadból,hogy nem csak egy bőr vagy.
Így talán megérthetnek egy keveset a fájdalmadból
Kerülj fókuszba,lépj elő az árnyakból,
Ez egy vesztes csata,
Nincs szükség a szégyenre.
Mert nem ismernek téged,
Csak a sebeid látják,
Nem látják az angyalt,ki a szívedben él
Engedd, hogy megleljék az igazi valód,aki ott él,mélyen eltemetve
Mutass meg nekik mindent magadból,hogy nem csak egy bőr vagy
Amikor kezdenek elítélni,mutasd valódi színeid,
És bánj velük úgy,
Ahogy szeretnéd,hogy veled bánjanak.
Emelkedj felül,
Győzd le őket kedvességeddel.
A tudatlanság vakság.
Ők azok,akik vesztésre állnak,
Mert nem ismernek téged,
Csak a sebeid látják,
Nem látják az angyalt,ki a szívedben él.
Engedd,hogy megleljék az igazi valód,aki ott él,mélyen eltemetve,
Mutass meg nekik mindent magadból,hogy nem csak egy bőr vagy.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)