Milyen nehéz volt rád találni…
És még nehezebb melletted lenni.
Éveken át együtt voltunk,
Alapítottál egy bandát, és könyörögtél, hogy csatlakozzak.
Ismertük egymás életét,
Senki sem értette meg a fájdalmaim úgy, ahogy te,
Senki más nem tudott a gondolataimban olvasni…
Mindez kölcsönös volt, ha szükséged volt rám, itt voltam neked.
De sosem álltam eléggé közel hozzád…
Nehéz volt rád találni…
De sosem voltál igazán az enyém.
A kezdetektől fogva hiába próbáltam magam mellett tartani téged.
A szíved legmélyén rejlő szeretetet irántam…
A világ nem fogadta el…
És nyilvánvalóan, te magad sem.
Verseket írtam, leveleket, dalokat…
Sosem merted elolvasni.
Sosem adtál rá okot,
De nem is kértem.
Mégis, a legjobbakat kívánom neked…
Habár látom, hogy már nem vagyok nélkülözhetetlen,
A szárnyaid meggyógyultak így repülhetsz a támogatásom nélkül,
És a többiek is veled lesznek.
Hunter majd felvidít…
Adam itt lesz, hogy vigasztaljon…
Smith majd gondoskodik rólad.
Tudom, hogy rám nincs szükséged.
Nem próbálom gyógyítani összetört szívem…
De azt sem akarom,
Hogy lásd a szenvedésem.
Viszlát…
Még azt akarom, hogy tudd, te voltál az én mennyországom,
Az én biztonságom,
Az életem értelme,
Mindenem.
Életem szerelme… David Anthony Marchand.
Örökké a tiéd, Jade.
*eredetiben itt olvashatod: The Love Letter
2011. 06. 29.
2011. 06. 27.
The Truth About Heaven 1.fejezet
Két napig szerethettelek.
Két nap telt el azóta, hogy a nevem sóhajtottad; két nap azóta, hogy utoljára láttam életet csillogó szemeidben. Két nap hosszú idő, mikor szerelmes vagy. Két kibaszott nap.
A temetésed csütörtökön lesz. Most boldog vagy? Természetesen nem, miért is lennél. Meghaltál, és ez az én hibám, mert nem voltam ott, hogy megmentselek.
Talán a megmentés nem a legjobb szó. Egyedül én tudom, hogy te nem ölted meg magad. Mindenki szerint öngyilkosság volt, de mi mást is mondhatnának? Azok alapján amit ők tudnak, mi más is lehetne, mint öngyilkosság? De én tudom, hogy nem az volt; hiszen te boldog voltál – pontosabban, mi boldogok voltunk. Sosem hagytál volna itt, egyedül az ürességben, hogy egymagamban rohadjak; egy átkozott érthető ok nélkül.
Ott kellett volna lennem, hogy megvédjelek – ez a megfelelő kifejezés. A védelemre nem csak a bajban van szüksége az embernek, mint a megmentésre. Normális emberek megvédik egymást, ha kell. Csak az őrültek szorulnak megmentésre; és te nem voltál őrült, ahogy azt mindenki állította.
Viszont mégis bajban voltál aznap éjjel, és én nem voltam ott. Smith-tel és a barátaival voltam, megjátszva, hogy jól éreztem magam, de valójában szörnyű érzés volt. Te azt akartad, hogy maradjak otthon és nézzek meg veled egy filmet, de én még előbb szóltam Smith-nek, hogy vele leszek. Egy csomó olyan dolgot csináltam, amit nem is akartam, ahelyett, hogy veled lettem volna.
A film még mindig a lejátszóban volt, annak ellenére, hogy már vagy százszor megnéztem, mint egy büntetésként, melyet saját magamnak adtam. A szavak a filmen, hiába te mondtad őket, egy sem volt a tiéd. Túl jól ismertelek ahhoz, hogy tudjam, ha búcsúlevelet írnál, sokkal költőibb lenne. És ami a legfontosabb, önszántadból nem vetted volna filmre – csak a saját kézírásoddal vésted volna egy megviselt papír fecnire. Túlságosan érzékeny voltál az efféle külsőségekre.
Ahogy remegtél, sírtál, s könyörögtél nekem, hogy ne hibáztassam magam, az egészet fájdalmasan nyilvánvalóvá tette. Te magad mondtad – ha öngyilkosságot követnél el, nem lenne szomorúság, nem lennének könnyek, csak beletörődés és elengedés, hiszen az öngyilkosság számodra a fájdalom végét jelentené.
Aztán hallottam a sikolyokat. A te sikolyaid. Álmaimban is kísértettek a két napban, mióta elmentél. A sikolyok, melyeket miattam próbáltál elfojtani, de hiába. A kamera már nem téged mutatott, így nem láttam pontosan, hogyan történt; de amint üvöltésed abbamaradt, tudtam, hogy elmentél. Elmentél a halálba, és bár a szörnyű hangok elhallgattak, a fejemben még napokig tovább hallottam. Ilyen sikolyok biztosan nem hangzanak öngyilkosság esetén.
Megfogadtam, hogy nem nyugszom, míg ki nem derítem, mi történt azon az éjjelen.
eredeti: The Truth About Heaven by SnuffOnDigital37
.
Két nap telt el azóta, hogy a nevem sóhajtottad; két nap azóta, hogy utoljára láttam életet csillogó szemeidben. Két nap hosszú idő, mikor szerelmes vagy. Két kibaszott nap.
A temetésed csütörtökön lesz. Most boldog vagy? Természetesen nem, miért is lennél. Meghaltál, és ez az én hibám, mert nem voltam ott, hogy megmentselek.
Talán a megmentés nem a legjobb szó. Egyedül én tudom, hogy te nem ölted meg magad. Mindenki szerint öngyilkosság volt, de mi mást is mondhatnának? Azok alapján amit ők tudnak, mi más is lehetne, mint öngyilkosság? De én tudom, hogy nem az volt; hiszen te boldog voltál – pontosabban, mi boldogok voltunk. Sosem hagytál volna itt, egyedül az ürességben, hogy egymagamban rohadjak; egy átkozott érthető ok nélkül.
Ott kellett volna lennem, hogy megvédjelek – ez a megfelelő kifejezés. A védelemre nem csak a bajban van szüksége az embernek, mint a megmentésre. Normális emberek megvédik egymást, ha kell. Csak az őrültek szorulnak megmentésre; és te nem voltál őrült, ahogy azt mindenki állította.
Viszont mégis bajban voltál aznap éjjel, és én nem voltam ott. Smith-tel és a barátaival voltam, megjátszva, hogy jól éreztem magam, de valójában szörnyű érzés volt. Te azt akartad, hogy maradjak otthon és nézzek meg veled egy filmet, de én még előbb szóltam Smith-nek, hogy vele leszek. Egy csomó olyan dolgot csináltam, amit nem is akartam, ahelyett, hogy veled lettem volna.
A film még mindig a lejátszóban volt, annak ellenére, hogy már vagy százszor megnéztem, mint egy büntetésként, melyet saját magamnak adtam. A szavak a filmen, hiába te mondtad őket, egy sem volt a tiéd. Túl jól ismertelek ahhoz, hogy tudjam, ha búcsúlevelet írnál, sokkal költőibb lenne. És ami a legfontosabb, önszántadból nem vetted volna filmre – csak a saját kézírásoddal vésted volna egy megviselt papír fecnire. Túlságosan érzékeny voltál az efféle külsőségekre.
Ahogy remegtél, sírtál, s könyörögtél nekem, hogy ne hibáztassam magam, az egészet fájdalmasan nyilvánvalóvá tette. Te magad mondtad – ha öngyilkosságot követnél el, nem lenne szomorúság, nem lennének könnyek, csak beletörődés és elengedés, hiszen az öngyilkosság számodra a fájdalom végét jelentené.
Aztán hallottam a sikolyokat. A te sikolyaid. Álmaimban is kísértettek a két napban, mióta elmentél. A sikolyok, melyeket miattam próbáltál elfojtani, de hiába. A kamera már nem téged mutatott, így nem láttam pontosan, hogyan történt; de amint üvöltésed abbamaradt, tudtam, hogy elmentél. Elmentél a halálba, és bár a szörnyű hangok elhallgattak, a fejemben még napokig tovább hallottam. Ilyen sikolyok biztosan nem hangzanak öngyilkosság esetén.
Megfogadtam, hogy nem nyugszom, míg ki nem derítem, mi történt azon az éjjelen.
eredeti: The Truth About Heaven by SnuffOnDigital37
.
2011. 06. 14.
AFI fanfiction : The Color Of Irony = Silver And Cold
A víz nyugodt, minden szépen visszatükröződik benne. Ő pedig nézte a folyó felett elrepülő fekete madarakat, melyek egy hangot sem adtak ki, csak elsiklottak a sötét víz felett. Ahogy lenézett a lábai alatt elterülő vízre, Davey még egyszer átgondolt mindent, ami az elmúlt néhány hétben történt. A szülei meghaltak, a bátyja elvette tőle a barátnőjét, és mindezek után, még a lemez kiadó cégtől is elküldték.
Davey élete romokban hevert. Hiába volt itt a különleges Prága városában, nem tudta jól érezni magát. Háttal támaszkodva a hídnak, még egyszer a folyóra nézett. Körülbelül 20 méterrel távolabb, csak egy öregember hajózott el csónakjával. Davey nem figyelte tovább, csak a saját kezében lévő karórájára nézett. Eszébe jutott a beszélgetés, amit néhány perccel ezelőtt folytatott a legjobb barátjával Jade-vel.
Davey a Manesuv híd mellett sétált egy telefonfülkéhez. Tudta, hogy a legjobb barátai – Jade, Adam, és Hunter – egy közeli kocsmában vártak rá. Ők azonban még nem tudták, hogy Davey nem is akar odamenni. Davey hívta a kocsmai telefon számát, remélve, hogy Jade fogja felvenni.
- Halló? – egy idegen férfi hangja szólt a telefonból.
Davey hallgatott.
- Beszélhetnék Jade Puget-tel? – kérdezte végül.
- Persze, várjon – válaszolta a férfi, miközben a kocsma vendégeihez szólt – Van itt valaki, akit Jade Puget-nek hívnak?
- Igen, én vagyok – állt fel Jade.
- Magát keresik – nyújtotta át neki a telefont a férfi.
Jade habozva vette át a készüléket.
- Halló?
- Jade, én vagyok.
- Davey, hát te vagy az! Hol vagy? Azt hittük, eljössz. – Jade végre megnyugodott.
- Jade, nem megyek. – válaszolta Davey, miközben hosszú fekete haját elsimította az arca elől.
Adam és Hunter mindketten meglepetten néztek fel, amint észrevették Jade megváltozott tekintetét.
- Hogy érted ezt, hogy-hogy nem jössz? – kérdezte Jade aggodalommal a hangjában.
Davey nekidőlt a telefonfülke hideg üvegfalának.
- Én csak… Én nem bírom tovább elviselni mindezt. Befejeztem.
- Befejezed? Mire gondolsz? – Jade zaklatottan pillantott Adam és Hunter felé.
- A hídnál vagyok. Sajnálom, Jade. – Davey letette a telefont, aztán a híd széléhez sétált.
Jade is letette a telefont, aztán Adam-ékhez szólt.
- Davey a hídon van. Attól félek, le fog ugrani. Érte kell, menjünk!
Mindhárman felkapták kabátjukat és kirohantak az utcára amilyen gyorsan csak tudtak. Elfutottak egy kocsi mellett, de Jade hirtelen megállt.
- Nincs időnk gyalogolni!
Adam feltörte a kocsi ajtaját, és mindannyian beszálltak. A kulcsok ott voltak, így könnyen el tudtak indulni, hogy megtalálják Davey-t mielőtt még túl késő lenne.
Már egy ideje ott állt a hídon. Davey dél körül határozta el, hogy biztosan le fog ugrani. Utoljára megnézte az időt karóráján, majd bedobta azt a folyóba. Lassan kigombolta és levette a kabátját. Körülnézett, a környék üres volt, nem járt arra senki. Még egy lépéssel közelebb állt a híd széléhez. Ahogy a sötét vízre nézett, egy csillogó, sós könnycsepp folyt végig az arcán.
- Elmondta, miért van a hídon? – kérdezte Hunter, miközben egyre gyorsabban haladtak.
- Nem, csak azt mondta, hogy befejezte. Meg kell találnunk!
Adam még gyorsabban vezetett, a kocsi éles hangja az üres utcákon visszhangzott.
- Gondolod, hogy képes rá? Mármint leugrani. – kérdezte félve Jade.
- A körülményeket figyelembe véve, nem csodálnám. – válaszolta Adam, miközben hirtelen elkerült egy szemben haladó autót. – Ez közel volt. Már majdnem a hídnál vagyunk. – folytatta, s még gyorsabban indultak tovább.
A nyugodt víz látványa szinte hívogató volt Davey számára. Nézte a saját tükörképét a kristálytiszta folyóban, nézte az embert, akivé vált. Tetoválásokkal teli, csupa feketébe öltözött megjelenése egy ismeretlennek bizonyára fenyegető és megfélemlítő lehetett – megdöbbentő, hogyan lehet legbelül mégis ennyire összetört a lelke; s hogyan lett ő ennyire gyenge, hogy már nem képes tovább bírni.
Az égbolt is kezdett már sötétedni. "Milyen tökéletes" – gondolta Davey keserű iróniával.
A kezére nézett, pontosabban a gyűrűre, amit a most már csak volt barátnője adott neki. Levette az ujjáról, és hagyta a hullámzó vízbe esni. A csobbanás hallatán azokra gondolt, akik a közelében éltek.
Jade, a legjobb barátja, aki mindig mellette állt, akárcsak Adam és Hunter. Mindannyian eljöttek még a szüleinek temetésére is. Davey még arra is emlékezett, mikor késő éjjelig dolgoztak együtt a dalaikon. Ők voltak azok a barátok, akivel mindig tudott viccelődni és a koncerteken autogramokat osztogatni. Ők voltak azok, akik életben tartották, bármit is hozott vagy vett el tőle a sors.
- Ott van! – kiáltott fel Jade, miközben Davey-re mutatott a száguldó kocsiból.
- Gyorsabban! Mindjárt leugrik! – szólt Hunter idegesen.
Adam olyan gyorsan hajtott a kocsival, ahogy csak lehetett. Már ő is látta a híd szélén álló Davey-t.
"Időben ideértünk, minden rendben lesz, megmentjük. Én nem hagyom, hogy…" – gondolta s megnyugodott.
- Adam! Vigyázz!!! – üvöltötte Jade.
Davey felsóhajtott.
"Nem éri meg. Úgyis minden jobb lesz." – gondolta.
Újra a hívogató vízre pillantott.
Eldöntötte.
"Nem!"
Felvette a kabátját, éppen amikor egy hatalmas robbanást hallott nem messze tőle, egy utcával arrébb. Anélkül, hogy megnézte volna, mi történt, lelépett a hídról és elsétált. Érezte a füstöt is, de nem tekintett vissza.
Zsebre tett kézzel sétált el a robbanás okozta tűz mellett. Ijedten sikoltozó emberek hangja visszhangzott Davey fülében, ahogy a barátaival megbeszélt kocsma felé vette az irányt.
forrás: writerscafe.org
Davey élete romokban hevert. Hiába volt itt a különleges Prága városában, nem tudta jól érezni magát. Háttal támaszkodva a hídnak, még egyszer a folyóra nézett. Körülbelül 20 méterrel távolabb, csak egy öregember hajózott el csónakjával. Davey nem figyelte tovább, csak a saját kezében lévő karórájára nézett. Eszébe jutott a beszélgetés, amit néhány perccel ezelőtt folytatott a legjobb barátjával Jade-vel.
Davey a Manesuv híd mellett sétált egy telefonfülkéhez. Tudta, hogy a legjobb barátai – Jade, Adam, és Hunter – egy közeli kocsmában vártak rá. Ők azonban még nem tudták, hogy Davey nem is akar odamenni. Davey hívta a kocsmai telefon számát, remélve, hogy Jade fogja felvenni.
- Halló? – egy idegen férfi hangja szólt a telefonból.
Davey hallgatott.
- Beszélhetnék Jade Puget-tel? – kérdezte végül.
- Persze, várjon – válaszolta a férfi, miközben a kocsma vendégeihez szólt – Van itt valaki, akit Jade Puget-nek hívnak?
- Igen, én vagyok – állt fel Jade.
- Magát keresik – nyújtotta át neki a telefont a férfi.
Jade habozva vette át a készüléket.
- Halló?
- Jade, én vagyok.
- Davey, hát te vagy az! Hol vagy? Azt hittük, eljössz. – Jade végre megnyugodott.
- Jade, nem megyek. – válaszolta Davey, miközben hosszú fekete haját elsimította az arca elől.
Adam és Hunter mindketten meglepetten néztek fel, amint észrevették Jade megváltozott tekintetét.
- Hogy érted ezt, hogy-hogy nem jössz? – kérdezte Jade aggodalommal a hangjában.
Davey nekidőlt a telefonfülke hideg üvegfalának.
- Én csak… Én nem bírom tovább elviselni mindezt. Befejeztem.
- Befejezed? Mire gondolsz? – Jade zaklatottan pillantott Adam és Hunter felé.
- A hídnál vagyok. Sajnálom, Jade. – Davey letette a telefont, aztán a híd széléhez sétált.
Jade is letette a telefont, aztán Adam-ékhez szólt.
- Davey a hídon van. Attól félek, le fog ugrani. Érte kell, menjünk!
Mindhárman felkapták kabátjukat és kirohantak az utcára amilyen gyorsan csak tudtak. Elfutottak egy kocsi mellett, de Jade hirtelen megállt.
- Nincs időnk gyalogolni!
Adam feltörte a kocsi ajtaját, és mindannyian beszálltak. A kulcsok ott voltak, így könnyen el tudtak indulni, hogy megtalálják Davey-t mielőtt még túl késő lenne.
Már egy ideje ott állt a hídon. Davey dél körül határozta el, hogy biztosan le fog ugrani. Utoljára megnézte az időt karóráján, majd bedobta azt a folyóba. Lassan kigombolta és levette a kabátját. Körülnézett, a környék üres volt, nem járt arra senki. Még egy lépéssel közelebb állt a híd széléhez. Ahogy a sötét vízre nézett, egy csillogó, sós könnycsepp folyt végig az arcán.
- Elmondta, miért van a hídon? – kérdezte Hunter, miközben egyre gyorsabban haladtak.
- Nem, csak azt mondta, hogy befejezte. Meg kell találnunk!
Adam még gyorsabban vezetett, a kocsi éles hangja az üres utcákon visszhangzott.
- Gondolod, hogy képes rá? Mármint leugrani. – kérdezte félve Jade.
- A körülményeket figyelembe véve, nem csodálnám. – válaszolta Adam, miközben hirtelen elkerült egy szemben haladó autót. – Ez közel volt. Már majdnem a hídnál vagyunk. – folytatta, s még gyorsabban indultak tovább.
A nyugodt víz látványa szinte hívogató volt Davey számára. Nézte a saját tükörképét a kristálytiszta folyóban, nézte az embert, akivé vált. Tetoválásokkal teli, csupa feketébe öltözött megjelenése egy ismeretlennek bizonyára fenyegető és megfélemlítő lehetett – megdöbbentő, hogyan lehet legbelül mégis ennyire összetört a lelke; s hogyan lett ő ennyire gyenge, hogy már nem képes tovább bírni.
Az égbolt is kezdett már sötétedni. "Milyen tökéletes" – gondolta Davey keserű iróniával.
A kezére nézett, pontosabban a gyűrűre, amit a most már csak volt barátnője adott neki. Levette az ujjáról, és hagyta a hullámzó vízbe esni. A csobbanás hallatán azokra gondolt, akik a közelében éltek.
Jade, a legjobb barátja, aki mindig mellette állt, akárcsak Adam és Hunter. Mindannyian eljöttek még a szüleinek temetésére is. Davey még arra is emlékezett, mikor késő éjjelig dolgoztak együtt a dalaikon. Ők voltak azok a barátok, akivel mindig tudott viccelődni és a koncerteken autogramokat osztogatni. Ők voltak azok, akik életben tartották, bármit is hozott vagy vett el tőle a sors.
- Ott van! – kiáltott fel Jade, miközben Davey-re mutatott a száguldó kocsiból.
- Gyorsabban! Mindjárt leugrik! – szólt Hunter idegesen.
Adam olyan gyorsan hajtott a kocsival, ahogy csak lehetett. Már ő is látta a híd szélén álló Davey-t.
"Időben ideértünk, minden rendben lesz, megmentjük. Én nem hagyom, hogy…" – gondolta s megnyugodott.
- Adam! Vigyázz!!! – üvöltötte Jade.
Davey felsóhajtott.
"Nem éri meg. Úgyis minden jobb lesz." – gondolta.
Újra a hívogató vízre pillantott.
Eldöntötte.
"Nem!"
Felvette a kabátját, éppen amikor egy hatalmas robbanást hallott nem messze tőle, egy utcával arrébb. Anélkül, hogy megnézte volna, mi történt, lelépett a hídról és elsétált. Érezte a füstöt is, de nem tekintett vissza.
Zsebre tett kézzel sétált el a robbanás okozta tűz mellett. Ijedten sikoltozó emberek hangja visszhangzott Davey fülében, ahogy a barátaival megbeszélt kocsma felé vette az irányt.
forrás: writerscafe.org
2011. 06. 03.
Simple Plan - Take My Hand
Néha mindenkinek vannak problémái,
Amiket talán nem is akarnak megoldani.
Még ha mások azt mondják, nem lehet helyrehozni
Én tudom, akkor is túléljük ezt
Bízz bennem és ne engedj el
Hidd el, én sem engedlek
Fogd a kezem, ne gondolj a holnapra
Fogd a kezem, együtt találhatunk egy helyet ahová tartozunk
A szívünk örökké zárva, de a szeretet halhatatlan
Fogd a kezem, még egyszer utoljára
A város kihalt, mi pedig elvesztünk
Még egy utolsó csók, az úton fekve..
Ha mások látnak, azt mondjűk őrültek vagyunk
De én tudom, csak nem értenek meg
Bízz bennem és ne engedj el
Hidd el, én sem engedlek
Fogd a kezem, ne gondolj a holnapra
Fogd a kezem, együtt találhatunk egy helyet ahová tartozunk
A szívünk örökké zárva, de a szeretet halhatatlan
Fogd a kezem, még egyszer utoljára
Könnycseppek, mint az eső, hullanak,
Látom az arcodon...így tovább megyek veled
Ha eltévednék, a te fényed vezet tovább
Én tudom, melletted van az otthonom
Fogd a kezem, ne gondolj a holnapra
Fogd a kezem, együtt találhatunk egy helyet ahová tartozunk
A szívünk örökké zárva, de a szeretet halhatatlan
Fogd a kezem, még egyszer utoljára
Amiket talán nem is akarnak megoldani.
Még ha mások azt mondják, nem lehet helyrehozni
Én tudom, akkor is túléljük ezt
Bízz bennem és ne engedj el
Hidd el, én sem engedlek
Fogd a kezem, ne gondolj a holnapra
Fogd a kezem, együtt találhatunk egy helyet ahová tartozunk
A szívünk örökké zárva, de a szeretet halhatatlan
Fogd a kezem, még egyszer utoljára
A város kihalt, mi pedig elvesztünk
Még egy utolsó csók, az úton fekve..
Ha mások látnak, azt mondjűk őrültek vagyunk
De én tudom, csak nem értenek meg
Bízz bennem és ne engedj el
Hidd el, én sem engedlek
Fogd a kezem, ne gondolj a holnapra
Fogd a kezem, együtt találhatunk egy helyet ahová tartozunk
A szívünk örökké zárva, de a szeretet halhatatlan
Fogd a kezem, még egyszer utoljára
Könnycseppek, mint az eső, hullanak,
Látom az arcodon...így tovább megyek veled
Ha eltévednék, a te fényed vezet tovább
Én tudom, melletted van az otthonom
Fogd a kezem, ne gondolj a holnapra
Fogd a kezem, együtt találhatunk egy helyet ahová tartozunk
A szívünk örökké zárva, de a szeretet halhatatlan
Fogd a kezem, még egyszer utoljára
2011. 06. 01.
AFI - The Leaving Song
Ha elmész, hallhatod
Ők mondják, "a mérgezett szívek sosem változnak".
Álruhát ölthetsz, elfordulhatsz,
S az arcodat fagyasztó érzés,
Saját szíved hidegsége.
Nehéz észrevenni a csillogó égboltot,
Ha csak a gondjaidra figyelsz.
Nehéz észrevenni, mi történik körülötted,
Ha csukott szemmel jársz.
Elmentél, hallottad
Ők mondták, "a mérgezett szívek sosem változtak".
A bajban hozzám fordultál,
Átadtál nekem mindent,
Így végül engem törtél össze...
Ők mondják, "a mérgezett szívek sosem változnak".
Álruhát ölthetsz, elfordulhatsz,
S az arcodat fagyasztó érzés,
Saját szíved hidegsége.
Nehéz észrevenni a csillogó égboltot,
Ha csak a gondjaidra figyelsz.
Nehéz észrevenni, mi történik körülötted,
Ha csukott szemmel jársz.
Elmentél, hallottad
Ők mondták, "a mérgezett szívek sosem változtak".
A bajban hozzám fordultál,
Átadtál nekem mindent,
Így végül engem törtél össze...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)