A fényképet, amit Davey táskájában találtam, gyorsan elraktam magamnak, amíg ő nem volt a közelben. Nevezhetjük lopásnak, ám valójában csak azért vettem el, hogy Jade-nak egyszer majd megmutathassam, feltéve, ha valaha is véget ér ez az egész cirkusz…
Közben Davey kijött a fürdőből, aztán lefeküdt mellém az ágyra. Sohasem jöttem zavarba a közelségétől, most azonban rendkívül kellemetlenül éreztem magam mellette. Úgy viselkedett, mintha minden természetesen rendben lenne, mintha mi sem történt volna, mintha én most nem arra való lennék, hogy Jade-t pótoljam neki - elvégre, ha ló nincs, jó lesz a szamár is, ilyen helyzetben voltam én kettejük közt mindig. Most sem bántam, hogy csak helyettesítő szerepet töltöttem be, egyszerűen csak jól esett Davey testének forrósága, bár tudtam, hogy valójában nem nekem szól, s én nem érdemlem meg. Átölelt hátulról, átkarolta a derekam, és még közelebb húzott magához. Tökéletesen értettem mit akar, de tudtam jól, hogy nem tőlem vágyódik rá, és mégis megadtam neki az érzést, amit kívánt. Unalmas volt. Az ő könnyein kívül nekem semmi fájdalmam nem volt a dologban. Elkeserített, hogy én ezen az éjjelen Jade voltam, és ezt ki is mondtam.
- Davey… - szólítottam meg csendesen.
- Mit akarsz még? Pénzt nem adok. – jelentette ki durván.
- Nem az kell.
- Hát?
- Velem voltál. Nem Jade-vel.
- Nem vagyok hülye – morgott, majd folytatta – De nem tudom rávenni magam, hogy téged lássalak, hogy veled legyek… Téged túl könnyű megszerezni. De Ő egészen más, miattad elérhetetlenné vált számomra… Ezért be kell érjem veled, úgysincs más választásom.
- Tudtad, hogy látni fog? Miatta ugrottál le?
- Nem. Miattad tettem, mert meggondoltam magam hirtelen, és ezt gyűlölöm. Leszarom, mit csinálsz, csak dögölj meg magadtól, mert én nem tudlak megölni, hiába akartam.
- Ismételd ezt meg… Mondd ki újra, hogy a halálomat kívánod, de ne várd, hogy el is higgyem, miközben bennem égsz el… - kérleltem, miközben megéreztem ugyanazt, amit ő: a gyűlölt személy iránti szeretet fájdalmát. Kétségek gyötörték őt, s ez által engem is. Nem tudta mit tegyen, s így én sem. Nem volt már mit mondjunk egymásnak, annyira összekuszálódtak a dolgok közöttünk, és ez a szótlanság megértette velünk, hogy választás elé kerültünk. Ha hazamegyünk, és mindent megmagyarázunk egymásnak és Jade-nek is, még nem jelenti azt, hogy minden olyan normális lesz mintha mi sem történt volna. Davey-ban megmarad az érzés, hogy én vagyok a hibás, és Jade nyilvánvalóan az ő pártjára fog állni; én pedig ugyanúgy önmagamat fogom hibáztatni, és nem leszek képes beletörődni, hogy ezért már egyiküknek sem jelentek semmit, hogy mindketten csak egymást látják bennem. Másrészt ott lesz még Jeffree is… Az igazi barát, akit kihasználtam és elhagytam, néha Davey-ért, néha Jade-ért. Tudom, hogy meg fogja érteni, és legalább ő örülni fog annak, hogy életben maradtam, de pontosan emiatt ő lesz az egyetlen, aki előtt nagyon is szégyellni fogom magam.
Egészen reggelig ezen gondolkoztam. Végül elhatároztam, hogy Davey-t fogom kérdezni arról, hogy mostantól hogyan tovább. Nem mertem azonnal hozzávágni a szavakat, éreztem, hogy azért megharagudna még jobban, így inkább kivártam a megfelelő pillanatot, ami éppen reggelizés közben érkezett el. Lent voltunk egy étteremben, ahol végre nyugodtan tudtunk beszélgetni. Nem éreztem magam annyira feszültnek.
- Szerinted Jade-ék még itt vannak valahol a városban? – tettem fel a bevezető kérdést olyan nyugodtan, ahogy csak bírtam.
- Nem hiszem – válaszolta hasonló nyugodtsággal – akkor már rég megtaláltak volna. A szobát is az ő nevére foglaltam le.
- Azért, hogy ne találjon ránk?
- Azért, hogy ha esetleg meg tudtalak volna ölni, ne legyen nyoma annak, hogy én itt jártam. – milyen kis egoista…
- És ha meghaltam volna, most boldog lennél?
- Már halott vagy számomra. – jelentette ki úgy, mintha semmi súlya nem lett volna ezeknek a szavaknak. Neki bizonyára nem is volt; nekem azonban eléggé rosszul esett. Számítottam erre a válaszra, de nem voltam felkészülve arra, hogy ennyire szíven fog ütni. Sosem voltam érzékeny típus, de az utóbbi időben igencsak megváltoztam, s már a saját érzéseimmel sem voltam tisztában.
Egy szó nélkül felálltam az asztaltól, a szobánkba indultam, s Davey szintén szótlanul nézett utánam. Nem állított meg, nem jött velem, nem kért bocsánatot – tehát nyilvánvalóan valóban gyűlöl.
A lakosztályunkra visszatérve egyenest a zuhany alá vetettem magam. Nem törődtem a víz hőmérsékletével, így sikeresen leforráztam magam, vörös foltokat hagyva a bőrömön. Nem érdekelt. Sosem törődtem a külsőmmel, a múltamból megmaradt sebeket is büszkén viseltem, "kedvencem" a jobb oldalamon a mellemtől a derekamig húzódó mély vágás nyoma volt. Ezt a sérülést körülbelül 16 éves korom után szereztem, amikor először fizettek nekem a…khm…szolgáltatásomért. Egy nálam jóval idősebb férfi volt az ügyfelem, nyilván pedofil volt az öreg és a tetejébe még szadista is, kár, hogy akkor még ezt nem élveztem annyira. 16 évesen bedrogozva fetrengeni egy vadidegen vén faszi alatt saját akaratodból, nem éppen a legkellemesebb módja a szüzességed elvesztésének. De nem bántam meg, bár utólag mindig úgy éreztem, jobb lett volna Davey-val. Habár ő is egyfajta szadista velem szemben, ő talán nem vette volna elő a bicskáját, amire már feltehetőleg millió más prosti vére száradt, s nem vagdosta volna szét a testem ahol csak hozzáfért…
Épphogy rá gondoltam, az emlegetett személy már meg is jelent a fürdőszoba ajtajánál állva. Még mindig szótlan volt, és nem tudom mióta állhatott ott, csak egy pillanatban mikor arra néztem, megláttam őt.
- Mit akarsz? Kopogni luxus? – kérdeztem mogorván, bár nem igazán vártam választ.
- Olyan értelemben, hogy ez egy luxus hotel, azt hiszem igen…
- Kurva vicces… - motyogtam sértődötten, gúnyos iróniával a hangomban.
- Elmondanád, mégis mi bajod van? – förmedt rám, haragos tekintettel. Nekem se kellett több…
- Jó… először is, lennél szíves megvárni, míg felöltözöm? Másodszor, gondolkozz el a saját faszságaidon és csak aztán vonj engem kérdőre. – utasítottam, az hálószoba irányába mutatva, jelezvén, hogy kívül tágasabb.
Davey engedelmessége meglepett – kiment a fürdőből, de az ajtót résnyire nyitva hagyta, így láttam, ahogy az ágyon ülve várt rám. Sietve összeszedtem magam, aztán odamentem hozzá.
- Rájöttél már? – szegeztem neki a kérdést.
- Mire? – úgy tett, mintha nem értené, miről beszélek.
- Szerinted? – sóhajtottam.
- Nem. Egyszerűen nem értelek. Úgy viselkedsz, mintha mindenért én lennék a hibás, de ugyanakkor nem vagy képes magadba nézni.
- TE akartál megölni ENGEM, és még csodálkozol is, hogy haragszom? Gyűlöllek… Te… Te rohadt féreg… - remegve lehajtottam a fejem, hogy ne lássa az arcom, ne tudjon a szemembe nézni. – Azt hiszed, csak te szenvedsz? Fogalmad sincs, milyen lelki állapotban voltam miattad, mert… Mindegy… Baszódj meg!!! – üvöltöttem, immáron újra a szemébe nézve. Azt már nem mertem neki elmondani, hogy rosszul látja a helyzetet és valójában én önmagamat hibáztattam egész idő alatt; és, ami a legfontosabb, hogy mindezek ellenére soha nem tudnám őt igazán gyűlölni, bármennyire kemény szavak is ezek.
Nem tudtam milyen reakcióra számítsak tőle, valami olyasmit vártam, hogy felpofoz, és itt helyben megerőszakol… De valami egészen más történt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése