A víz nyugodt, minden szépen visszatükröződik benne. Ő pedig nézte a folyó felett elrepülő fekete madarakat, melyek egy hangot sem adtak ki, csak elsiklottak a sötét víz felett. Ahogy lenézett a lábai alatt elterülő vízre, Davey még egyszer átgondolt mindent, ami az elmúlt néhány hétben történt. A szülei meghaltak, a bátyja elvette tőle a barátnőjét, és mindezek után, még a lemez kiadó cégtől is elküldték.
Davey élete romokban hevert. Hiába volt itt a különleges Prága városában, nem tudta jól érezni magát. Háttal támaszkodva a hídnak, még egyszer a folyóra nézett. Körülbelül 20 méterrel távolabb, csak egy öregember hajózott el csónakjával. Davey nem figyelte tovább, csak a saját kezében lévő karórájára nézett. Eszébe jutott a beszélgetés, amit néhány perccel ezelőtt folytatott a legjobb barátjával Jade-vel.
Davey a Manesuv híd mellett sétált egy telefonfülkéhez. Tudta, hogy a legjobb barátai – Jade, Adam, és Hunter – egy közeli kocsmában vártak rá. Ők azonban még nem tudták, hogy Davey nem is akar odamenni. Davey hívta a kocsmai telefon számát, remélve, hogy Jade fogja felvenni.
- Halló? – egy idegen férfi hangja szólt a telefonból.
Davey hallgatott.
- Beszélhetnék Jade Puget-tel? – kérdezte végül.
- Persze, várjon – válaszolta a férfi, miközben a kocsma vendégeihez szólt – Van itt valaki, akit Jade Puget-nek hívnak?
- Igen, én vagyok – állt fel Jade.
- Magát keresik – nyújtotta át neki a telefont a férfi.
Jade habozva vette át a készüléket.
- Halló?
- Jade, én vagyok.
- Davey, hát te vagy az! Hol vagy? Azt hittük, eljössz. – Jade végre megnyugodott.
- Jade, nem megyek. – válaszolta Davey, miközben hosszú fekete haját elsimította az arca elől.
Adam és Hunter mindketten meglepetten néztek fel, amint észrevették Jade megváltozott tekintetét.
- Hogy érted ezt, hogy-hogy nem jössz? – kérdezte Jade aggodalommal a hangjában.
Davey nekidőlt a telefonfülke hideg üvegfalának.
- Én csak… Én nem bírom tovább elviselni mindezt. Befejeztem.
- Befejezed? Mire gondolsz? – Jade zaklatottan pillantott Adam és Hunter felé.
- A hídnál vagyok. Sajnálom, Jade. – Davey letette a telefont, aztán a híd széléhez sétált.
Jade is letette a telefont, aztán Adam-ékhez szólt.
- Davey a hídon van. Attól félek, le fog ugrani. Érte kell, menjünk!
Mindhárman felkapták kabátjukat és kirohantak az utcára amilyen gyorsan csak tudtak. Elfutottak egy kocsi mellett, de Jade hirtelen megállt.
- Nincs időnk gyalogolni!
Adam feltörte a kocsi ajtaját, és mindannyian beszálltak. A kulcsok ott voltak, így könnyen el tudtak indulni, hogy megtalálják Davey-t mielőtt még túl késő lenne.
Már egy ideje ott állt a hídon. Davey dél körül határozta el, hogy biztosan le fog ugrani. Utoljára megnézte az időt karóráján, majd bedobta azt a folyóba. Lassan kigombolta és levette a kabátját. Körülnézett, a környék üres volt, nem járt arra senki. Még egy lépéssel közelebb állt a híd széléhez. Ahogy a sötét vízre nézett, egy csillogó, sós könnycsepp folyt végig az arcán.
- Elmondta, miért van a hídon? – kérdezte Hunter, miközben egyre gyorsabban haladtak.
- Nem, csak azt mondta, hogy befejezte. Meg kell találnunk!
Adam még gyorsabban vezetett, a kocsi éles hangja az üres utcákon visszhangzott.
- Gondolod, hogy képes rá? Mármint leugrani. – kérdezte félve Jade.
- A körülményeket figyelembe véve, nem csodálnám. – válaszolta Adam, miközben hirtelen elkerült egy szemben haladó autót. – Ez közel volt. Már majdnem a hídnál vagyunk. – folytatta, s még gyorsabban indultak tovább.
A nyugodt víz látványa szinte hívogató volt Davey számára. Nézte a saját tükörképét a kristálytiszta folyóban, nézte az embert, akivé vált. Tetoválásokkal teli, csupa feketébe öltözött megjelenése egy ismeretlennek bizonyára fenyegető és megfélemlítő lehetett – megdöbbentő, hogyan lehet legbelül mégis ennyire összetört a lelke; s hogyan lett ő ennyire gyenge, hogy már nem képes tovább bírni.
Az égbolt is kezdett már sötétedni. "Milyen tökéletes" – gondolta Davey keserű iróniával.
A kezére nézett, pontosabban a gyűrűre, amit a most már csak volt barátnője adott neki. Levette az ujjáról, és hagyta a hullámzó vízbe esni. A csobbanás hallatán azokra gondolt, akik a közelében éltek.
Jade, a legjobb barátja, aki mindig mellette állt, akárcsak Adam és Hunter. Mindannyian eljöttek még a szüleinek temetésére is. Davey még arra is emlékezett, mikor késő éjjelig dolgoztak együtt a dalaikon. Ők voltak azok a barátok, akivel mindig tudott viccelődni és a koncerteken autogramokat osztogatni. Ők voltak azok, akik életben tartották, bármit is hozott vagy vett el tőle a sors.
- Ott van! – kiáltott fel Jade, miközben Davey-re mutatott a száguldó kocsiból.
- Gyorsabban! Mindjárt leugrik! – szólt Hunter idegesen.
Adam olyan gyorsan hajtott a kocsival, ahogy csak lehetett. Már ő is látta a híd szélén álló Davey-t.
"Időben ideértünk, minden rendben lesz, megmentjük. Én nem hagyom, hogy…" – gondolta s megnyugodott.
- Adam! Vigyázz!!! – üvöltötte Jade.
Davey felsóhajtott.
"Nem éri meg. Úgyis minden jobb lesz." – gondolta.
Újra a hívogató vízre pillantott.
Eldöntötte.
"Nem!"
Felvette a kabátját, éppen amikor egy hatalmas robbanást hallott nem messze tőle, egy utcával arrébb. Anélkül, hogy megnézte volna, mi történt, lelépett a hídról és elsétált. Érezte a füstöt is, de nem tekintett vissza.
Zsebre tett kézzel sétált el a robbanás okozta tűz mellett. Ijedten sikoltozó emberek hangja visszhangzott Davey fülében, ahogy a barátaival megbeszélt kocsma felé vette az irányt.
forrás: writerscafe.org
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése